A vasútállomáson várok, hogy az előttem álló kiváltsa a jegyét. Csak el akarok innen tűnni legalább örökre, vagy annál is tovább... Fekete kapucnis pulcsi van rajtam, valami egyszerű melegítővel. A hátamon szürke táska. A lábamon fehér tornacipő. Egyik dolog sem ruhatáram fénypontja, de most pont nem érdekel hogy nézek ki. Végre valahára sorra kerülök. Amint végeztem, az épület ajtaja felé sietek.
Friss levegő. A tüdőm megtelik vele, és átjárja, egy hideg érzés. Beszívom...Talán így sokkal jobb lesz. Kifújom...Ezzel együtt a gondjaimat is elengedhetem. Kirántom a hajgumit a laza copfomból. Megrázom a hajam, ami így a vállamra omlik, és persze az arcomba. Idegesen kisöpröm a szememből, és morogva fújok egyet. Na, ennyit a nyugalomról!
Pár perccel később már a vonaton ülök. Fülhallgatóval a fülemben, a fejemet az ablaknak támaszta, hagyom hogy a testem teljesen elhagyja magát. Csak vagyok... Gondolom elég depressziós látvány lehetek a mozdulatlan pózommal, kisírt szemekkel, és üres tekintettel. De hát, úgy érzem egy hétvége alatt mindenemet elveszítettem... Egyre távolodik az elhaladó táj. Végre hátrahagyhatom ami volt. Nem akarom többé látni, ezt a környéket. Az emlékeim, mint a behegedt sebek, kötnek ide. El akarom őket vágni magamtól...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Azt hiszem, valamikor félúton aludhattam el, de nem pontosan emlékszem, a sok gondolattól elnehezült a fejem, és annyira vágytam már egy csendes sötét helyre, hogy álmomban végre megtaláltam. Nyugalomban. Mélyen jártam akkor...
