Leszegett fejjel lépek fel a buszra, és kapaszkodom meg az első korlátban. A férjem mondja a magáét. Nem érdekli, hogy mások is hallják. Félig mögöttem, félig az oldalamnál áll. Hangosan szid. Tegnap elfelejtettem hazahozni a kinyomtatott papírjait. Siettem, az asztalomon maradt.
– Csak ezért kell végig zötyögnöm a várost – morgolódik. –Jó lenne, ha egyszer az én dolgaimra is odafigyelnél. Ennyit nem lehet rád bízni.
Óvatosan szétnézek. Sok ember van a buszon. Egyesek nyíltan bámulnak, mások úgy tesznek, mint akik nem hallanak. Hálás vagyok nekik.
– Rám néznél, ha hozzád beszélek? – emeli meg a hangját.
Összerezzenek. Keze a karomat szorítja. A vastag kabáton átkúszik a fájdalom. Ráemelem a tekintetem. Mondja, de nem hallom. A gondolataim egészen máshol járnak. Mikor változott meg ennyire? Ebbe az emberbe szerettem bele? Nem ismerem, aki lett belőle.
A busz megáll. Még többen szállnak fel. Muszáj vagyok beljebb lépni, hogy helyet adjak nekik. Egy meleg, barna szempár kísér. Engem figyel. Mintha csak bátorságot akarna önteni belém. Elkapom a tekintetem. A férjem nem zavartatja magát. Kikívánkoznak belőle a szavak, melyek engem bántanak. Könnyekkel küszködök. Még két megálló. A percek csak vánszorognak.
A jármű újra megáll, mi pedig mozdulunk. Ismét ott a meleg szempár, de már jóval közelebb. Nem merek elmerülni bennük. Ég az arcom. Nem a decemberi csípős hidegtől. A férjem aláz. Semmire sem vagyok jó. Hálátlannak nevez. Nem érti, miért kentem rúzst a számra. Nem áll jól nekem. A busz fékez, nyílnak az ajtók. Menekülök a szabad levegőre, nyomomban a férjemmel.
Másnap egyedül szállok fel. A figyelő szempár velem szemben áll. Jóképű. Tanúja volt a tegnapi szégyenemnek, mégsem látok szánalmat a tekintetében. Lehajtom a fejem. A padlót bámulom. Idegesen kapaszkodom. Utasok szállnak fel. Előrébb lépek. Szemem sarkából érzékelem, hogy ő is. Lopva a bőrcipőjét lesem. Drága darab. Ahogy a nadrágja is. Sötétszürke szövetkabátot visel, kezében barna bőrtáska. Nem emelem feljebb a fejem. Nem akarok újra a szemébe nézni.
A következő nap is ott van. Tekintete engem fürkész. Zavarba hoz. Most jobban megfigyelem. Barna haja divatosra vágva. Álla szögletes, és gondosan borotvált. Nyakában sötét színekben játszó sál. Elegáns. A megálló után közelebb lépünk egymáshoz. Fejem félrefordítom, de érzem, ahogy rajtam tartja a szemét. Melegem van. Mit akar tőlem? Rápillantok. Szája elnyílik, de nem mond semmit. Az én megállóm. Le kell szállnom.
A negyedik találkozásunk. Szinte már ismerősként pislogunk egymásra. Egy kis mosolyt láttam a szája sarkában? Talán tévedek. Sokan szállnak fel. Egészen közel állok hozzá. A szívem kalimpál. Még több ember. Még kisebb távolság. Érzem az illatát. Férfias pézsma. A teste melege átszivárog hozzám. Biztonságérzetet ad. Miért nem szólít le? Csak némán néz. De most diszkréten. Megköszörüli a torkát. Felkapom a fejem. Tekintetünk egymásba fonódik. A busz fékez. Neki dőlök. Karja a derekamra kúszik. Megtart, védelmez. Forró lehelete pírt csal az arcomra. A csókjára vágyom. Megérkezem. Zavart mosoly kíséretében hagyom magára.
Vártam a hétfőt. Hiányzik a simogató tekintet. Ott van. Elfeledteti velem a szörnyű hétvégét. A férjem brutalitását, melyet gondosan elrejt a vastag öltözék. Ösztönösen közelebb lépek. Beszédes szemeiben fény csillan. Újra rámarkol a kapaszkodóra. Ő néz, én pedig mellette el, de mégis látom. Következő megálló. Közeledés. Sok ember, kevés hely. Szinte hozzá préselődök. Illata elbódít. Mellkasom szaporán jár. Keze mozdul, a tarkómra csúszik.
– Szükséged van rám – suttogja érzékien.
Megborzongok. Rákapom a tekintetem. Lábam megremeg, ahogy rám néz. Egy kemény lapocskát érzek a tenyeremben. Csak egy leheletnyire érinti a szája az ajkaimat. Elmosolyodik, és leszáll. Hamarabb, mint én. Sóbálvánnyá válva bámulom a hűlt helyét. Lenézek a sötétkék névjegyre: Brian Harris, válóperes ügyvéd.
vége
A regényeimet itt találhatjátok:
https://norabook.com/
