Talán egy másik életben

1. rész

Bőségesen elég dolog sikerül véletlenül ahhoz, hogy meggyőzze azt, aki hinni szeretne.

John Allen Paulos

Úgy távozott, mint egy idegroncs. Feszült volt, amit a nyakán ékeskedő erek és feszesen szorított állkapcsa alá is támasztott. Egy nyugodt embernek titulálta magát, akit nehezen hoznak ki a sodrából, de lassan egy hónapja kutatja azt a könyvet, melyet legjobb barátjának tervez ajándékba adni születésnapjára, ami nem több, mint egy hét múlva itt van, de semmi. Liam, drága barátja oda van a krimi és horror könyvekért, főleg ha az régebbi kiadás, így történt, hogy felhozta Louisnak mennyire kiolvasná a „Borzalmak Könyvét-Hanns Heinz Ewers-től” de sehol sem leli, interneten pedig végképp nem fog belekezdeni. Így határozta el magát, hogy megfogja neki venni, de eddig semmi. A tetőre igyekezett, hogy rágyújtson és, hogy lecsillapodjon. Sose érezte magát annyira butának, mint abban a pillanatban, hogy dühöngve és szitkozódva kivágja a tetőtéri ajtót, ezzel halálra rémisztve az ott, a peremen üldögélő fiút. Először nem is érdekelte még annyira se, hogy elnézést kérjen amiért így a nyugalmára tört, majd mihelyst jobban megnézte, arra gondolt, most le akar ugrani? Remélni tudta csak, hogy nem, s közelebb lépett hozzá.
-Hé, öhm...bocs, hogy csak így rád törtem, de te meg a frászt hozod rám, hogy csak így itt ülsz a legszélén. Gyere beljebb, rendben? - nem látta a fiú arcát és a szél is igencsak fújt, de remélte eljutott hozzá amit mondott.
-Nem, jó itt. - a fiú felnézett Louisra, Louis pedig csak ekkor látta meg a másik piros orcáját, melyet valószínű a szél csípte meg, s enyhén lilult száját, ami arra következtette őt, legalább már több, mint egy órája ülhet itt.
-Hát jó. - leült mellé, de figyelt arra, közben el ne csússzon. Ki vett egy szál cigarettát majd a dobozt a göndör felé nyújtotta.
-Nem dohányzom. - erre Louis csak vállat vont, majd meggyújtotta és nagyot szívott belőle. Nyugodtabbnak érzi magát.
-Hogy hívnak? - fújta ki a füstöt.
-Harry.
-Örvendek Harry, én Louis vagyok. - felé nyújtotta szabad kezét, amit Harry megrázott, Louis ekkor érezte milyen fagyos is volt az.
-Mondd, mióta ülsz itt?
-Talán olyan 3 órája. - csend.
-És, te mért voltál annyira kiborulva?
-Annyira nem, csak-
-Ezt mondd annak a szegény ajtónak. - vágott közbe Harry, Louis pedig csak jót mosolygott.
-A könyvtárból jöttem. - sóhajtott. -Egy könyvet keresek a legjobb barátom szülinapjára, de sehol sem találom, de tényleg, már legalább három könyvtárat bejártam és weboldalakat hívtam fel, de semmi. - az utcára nézett és azon agyalt, most tényleg megnyílik egy idegennek?
-Melyik könyv az? - Harry érdeklődően fúrta tekintetét a másikéba.
-A Borzalmak Könyve.
-Ewers-től? - Louis felkapta a fejét.
-Igen.
-Nekem meg van, ha gondolod szívesen oda adom, a barátod biztosan örülne neki. Gondolom te is. - csend. -Meg az az ajtó is. - nevettek, pedig semmi humoros nem volt abban a pillanatban de így érezték jónak. Két idegen, akik semmit sem tudnak egymásról, csak ülnek ott egymás mellett és beszélgetnek az élet nagy dolgairól kezdve egészen a legapróbbig. Louisnak az jutott eszébe, vajon mit gondolhatnak az emberek mikor felnéznek, és meglátnak két fiút a tető szélén ülve, s talán míg ők ott lent a lehető legrosszabbra gondolnak, addig ott fent kacagnak a semmin és mindenen. Felettük már sötétedni látszott de úgy tűnt nem annyira érdekli őket.
-Mintha kicsit hűvös lenne nem? - szólalt meg Louis.
-Úgy gondolod? - nézett rá a göndör. -A végtagjaim szinte észre sem vették. - felemelte elvörösödött ujjait, miket tényleg már alig érzett. Ő a humoros fiú. Louis biztos volt benne, hogy ha Harry ilyen egy idegennel, akkor a barátai igen szerencsések lehetnek. Már nemis tudja ez idő alatt hányszor nevettette meg úgy, hogy a hasát kellett fognia és attól tartott le fog esni onnét.
Együtt indultak le a tetőről majd a ház előtt megálltak.
Harry elkérte Louis mobilját, hogy beírhassa számát, majd vissza adta neki.
-Nem udvarlás, nyugi. - oly' pajkosan mosolygott, hogy Louis már kételkedni látszott a dologban. -A könyv miatt. Ha ráérsz valamelyik nap, mondjuk amikor neked jó, csak hívj fel vagy írj. -teljesen el is feledkezett a könyvről.
-Én nem is tudom mi lett volna velem, hogyha ma nem találkozunk. -egészen addig amíg végül két külön irányba nem indultak meg, csak hálálkodni tudott Harrynek és a jószívűségének. De tényleg, úgy érezte, mennyi esély van pont arra, hogy a legrosszabb pillanatában találkozzon a legjobb véletlenével, már ha ezt lehet annak nevezni. Bár nem igazán hisz a véletlenekben, talán a sors akarta így, hogy kapjon egy új barátot. Talán nem így kellene fogalmaznia, mert nem hiszi, hogy a göndör barátjának tekinti, mondhatni ismerős idegenek. Ahogy csak lehetett megismerték a másikat, de nem megfelelően ahhoz, hogy barátnak szólíthassák egymást. Szeretett volna még Harryvel találkozni, hallgatni a vicceit, amiket el sem mondd de már nevet, nézni ahogy barna fürtjeivel táncot jár a szellő, a mély gödröcskéket mikor nevet vagy mosolyog, és ez az, ami olyan pajkossá teszi őt. Megszeretné ismerni, úgy érzi, ezt nem hagyhatják csak ennyiben és biztos benne, hogy Liammel is iszonyat jól kijönne.
Azon nyomban ahogy hazaért, levágta magát a kanapéra és előkapta telefonját.
Belépett a névjegyzékbe és meg is látta amit keresett, Harry számát. Nem agyalr sokat azon, hogy mit is írhatna neki, egyébként is kimerült, nem várja meg a válaszát, utána fekszik is le aludni.
-Holnap délben jó? Találkozhatnánk a könyvtár előtt, meghívlak egy ebédre. ;)