Fehér Démon

2. Albínó herceg

Néztem, ahogy végigsétál az asztal mentén, tekintetét a padlón nyugtatva. Fehér haja, piros szemeibe lógott. Őt kéne kinyírnom? Most komolyan? Hiszen, olyan ártatlannak tűnik. Magamtól, nem vinne rá a lélek, hogy elvegyem az életét. Pedig muszáj lesz. Meg kell ismernem őt, rendesen. Három hét, az sok idő. Sikerülni fog.

A királyfi helyet foglalt az anyja bal oldalán. Mindenkin végigjártatta a tekintetét, ismerkedett az arcokkal. Mikor összetalálkozott a tekintetünk, görcsbe rándult a gyomrom. Szerencsére, nem nézett sokáig. Rápillantottam a királyra. Fekete szemeiben, büszkeség tükröződött. Meg is értem. A herceg gyönyörű. Mármint... izé... nem úgy értettem... mindegy. Ebből már nem jövök ki jól. Legalább most már tudom, miért hívják Shiroinak. Illik rá. 

/_-_-_-_ /

Vacsora után, a kert felé vettem az irányt. Jó ötletnek tűnt keresni egy padot és arról bámulni a holdat. Találtam is egyet, csak hogy azon ült már valaki. A fiú fehér haját lágyan fújta az esti szél... Hirtelen ötlettől vezérelve, odasétáltam hozzá.

- Leülhetek?- kérdeztem halkan. A herceg felpillantott, majd bólintott. Lecsüccsentem a padra, tőle kb. 15 cm-erre. - Én Akihito Crow vagyok.

Bólintott.- Shiroi Nasata.- szólalt meg gyönge hangon.

Most vettem csak észre, hogy milyen törékenynek tűnik. Legszívesebben magamhoz öleltem volna, hogy megvédjem minden veszélytől. Igaz, pillanatnyilag én jelentek rá veszélyt.

- Nagyon szép szemeid vannak.- csúszott ki. Mélyen elpirultam. Ezt meg minek mondtam? Normális vagyok??

- Ó. Köszönöm. Én is nagyon szeretem őket. -pirult el kissé ő is. De mosolygott.- Sokan csúfoltak miatta, de én nem foglalkozom velük. Szerintem a külsőm erősen tükrözi a személyiségemet.

Érdeklődve hallgattam.- Te albínó vagy, ugye?- kérdeztem kedvesen.

- Igen. Az első és egyetlen albínó démon.- húzta ki magát, mire elmosolyodtam. Cuki...

- Anyukám azt mondta, hogy te lélek áldott vagy.- mondta. Bólintottam.

- Pontosabban árnyékszellem.

- És ez mit foglal magába?- csusszant hozzám közelebb, erre megint felforrósodott az arcom. Nemár. 

- Hát... Utálom a fényt, kedvenc színem a fekete, át tudok változni hollóvá, meg tömegpusztító szellemmé.

Shiroi összeráncolta két, fehér szemöldökét.

- Az utolsó kettőt nem értem.

- Oké. Szóval, át tudok változni hollóvá. Ezt a hollót lélek kedvencnek hívják. Ő... én vagyok, csak más bőrben. Ezt így érted?- magyaráztam.

- Ühümm.

- Rendi. Na most. Néha átváltozok a lelkem eredeti alakjába. A valódi árnyékszellem bőrömbe.

- És olyankor azért vagy tömegpusztító, mert nem tudod kontrollálni magad?

- Nem teljesen.- hunytam le szürke szemeim.- Azért vagyok tömegpusztító, mert nincs aki megakadályozza, hogy az legyek. Azért ölök, mert tudok. Ezzel "táplálkoztam". Most már megtanultam kontrollálni az éhségemet. Mással enyhítem. Annó öltem, most már nem szívesen.

Néma csönd. Azt hittem, elijesztettem. De úgy tűnik nem.

- Lenne... Van kedved eljönni velem holnap a könyvtárba? Szeretnék többet megtudni a lélek áldottakról, de leginkább rólad...- motyogta félénken.

Megilletődötten néztem rá. Majd elmosolyodtam.- Áll a randi.

Shiroi úgy elpirult, hogy azt hittem, leolvad a bőre.

- Vicceltem butus!- kacagtam fel.

- Oh, jó...- mosolygott zavartan. Édi...

/_--_/

Másnap reggel, izgatottan pattantam ki az ágyból. Vigyorogva ültem fel, aztán leolvadt a vigyor az arcomról, mert nem tudtam, hirtelen miért lettem ennyire izgatott. Még egy kicsit bámultam magam elé, aztán vállat vontam és kikecmeregtem az ágyból. Felkaptam magamra egy fekete pulcsit, egy fekete farmert, megpróbáltam kifésülni a hajam ( sikertelenül ), majd elindultam reggelizni. Shiroival azt beszéltük meg, hogy miután kész vagyok a reggelivel, menjek  a könyvtárba, mert ott fog várni. 

Így hát, befaltam három szirupos palacsintát, hogy utána jóllakottan indulhassak a könyvtár felé. A hatalmas ajtóhoz érve megtorpantam. Végignéztem magamon. Meglepve vettem tudomásul, hogy nem ettem le magam, sőt egész fess voltam. Egy kisebb mosollyal az arcomon léptem be a tágas könyvtárba. A középen helyet foglaló vörös fotelek egyikében, már ott ült a herceg. Egy könyvet olvasott. Érkezésemre, felpillantott.

- Áh, szia Akihito-kun. Milyen volt a reggeli?

- Nagyon finom volt, köszönöm.- ültem le mellé.- Mit olvasol?

- Baklövések ezrei.- mutatta felém a könyv borítóját.- Sokszor kiolvastam már, mert nagyon szeretem.

- Igazán? Nekem is tetszett.- mosolyogtam. 

Elkezdtünk beszélgetni a könyvről, meg a tartalmáról, kinyilvánítottuk, mi az ami tetszett benne és mi az, ami nem annyira. Shiroival nagyon jól el lehet beszélgetni. Egy csomót nevettünk. Olyan... jól éreztem magam a társaságában. Szinte el is felejtettem, hogy meg kell őt ölnöm, de mikor eszembe jutott, összeszorult a gyomrom. Én... nem vagyok képes erre. Nekem ő már nem csak egy fiú. Már a barátom. Mi történne, ha nem ölném meg? Megtehetném, hogy soha nem megyek haza és akkor apukám nem tudná leszedni a fejem. Mindenesetre, próbálkozom, aztán majd meglátjuk. Addig is, minél több időt szeretnék vele tölteni. 

Mert... miért ne?