Fehér Démon

1. Három hetes küldetés

Nem értem apámat. Minek kell nekem egyfolytában küldetésekre rohangálnom? Hazajövök az egyikről, jöhet a másik. ,, Árnyék szellem vagy. És az Árnyék szellemeknek ilyen az életük. Sosem áll meg. "-mondja mindig. Oké. Az élet az sosem áll meg. De attól én még meg állhatok egy kicsit! Mikor ezt elmondtam neki, pár órával később teli voltam ragtapaszokkal. Mindegy, hozzá szoktam. Nem mondom, hogy nyamvadt életem van, de lehetne jobb is. Mármint, ki akarná árnyék szellemként leélni az egész életét? Az egyetlen, ami jó ebben, az az állattá változás. Minden szellemnek van saját lélek kedvence. Így hívják azokat az állatokat, akinek a gazdája, bele tud bújni a bőrébe. Mindenki lelkében ott van. Nem mondom külön " személynek" őket, mert tulajdonképpen, az állat meg a gazdája, egy és ugyanaz. Csak más kinézetben. Nekem is van lélek kedvencem. Holló. Nem adtam neki külön nevet, mert mondom: a holló én vagyok más kinézetben. Imádok holló lenni. Sokan álmodoznak a repülésről. Nekem sima ügy.

Azon az éjszakán is holló képében repültem a fekete éjszakában. Az eső zuhogott, de én nem zavartattam magamat. Jó volt kicsit kiszellőztetni a fejem, miután jó apám nem sokkal azelőtt bejelentette, hogy új küldetést kapok. Gondolod, mennyire örültem. Semennyire. Ezért mentem ki egy kicsit. Repültem pár kört, majd miután kellőképpen átfáztam, visszarepültem a kastélyhoz. Ahogy közeledtem, feltűnt, hogy az ablakokban világító gyér fény, mennyire gyönyörű összhatásban van az esővel és a fekete falú kastéllyal. Elmosolyodtam ( már ha egy holló el tud mosolyodni), és arra gondoltam, miért nem tölthetek több időt otthon. Arra jutottam: apa a hibás. Persze. Mindig mindenért apát okolom ( jogosan).  A kastély egyik nyitott ablakának párkányára szálltam. Ahogy elrugaszkodtam, elkezdtem az átváltozást. Ennek köszönhetően, ember alakban értem földet. Kiegyenesedtem és megrázva a fejem, kisöpörtem szemembe lógó, víztől csöpögő fekete tincseimet. Halkan bezártam az ablakot. Amint visszafordultam, ugrottam egyet ijedtemben.

- Hol voltál?- kérdezte apa nyugodtan. Persze, hogy nyugodt. Hiszen nem őt kapták el, ahogy éppen hazaszökik.

- Csak repültem egy kört. Kiszellőztettem a fejemet.- mondtam.

- Igazán? - mosolyodott el hátborzongatóan. Kinézett az ablakon. - Esik.

- Tudom.

- Remélem, nem fáztál meg,- szólt, mire leesett az állam. Hogy apa aggódjon? Értem? Ez ijesztő.- mert akkor nem tudnál menni a küldetésre.- folytatta. Megnyugodtam. Nem romlott el. Belenéztem sárga íriszeibe és sóhajtottam egyet.

- Apa. Kérlek, magyarázd meg, hogy minek kell nekem megölnöm a démon királyfit.

Apu állta a tekintetem.

- Mert az apja nem szimpi.

- Mihh?- nyögtem. - Most komolyan? Nem szimpatizálsz az apjával, ezért megkéred a fiadat, hogy nyírja ki a gyerekét? Te nem vagy komplett.

- Ez van.- nézett a földre.- Ilyen vagyok. Nem szoktál még hozzá?

Nem válaszoltam.

- Akihito.- szólt.

- Tessék?

- Megvan már a terved?

Tekintetem a plafonra szegeztem.

- Nem. Lehet, hogy nagy segítség lenne, ha megosztanád velem, milyen módon juthatok be a démon kastélyba. Amíg ezt nem tudom, nem haladok sem előre, sem hátra.

- Ó, igaz is.- nevetett fel zavartan.- Meghívtak minket. Rólam úgy tudják, hogy beteg vagyok és nem tudok elmenni, ezért a fiam megy helyettem. Megy még Nana, Pagina, Servo és Phyabal. Végig veled lesznek, de a herceget neked kell megölni. Egyedül. Érted?