Lassan próbáltam kinyitni szemeimet, de a szemhéjaim mintha ólomból lettek volna. Mikor sikerült kinyitnom a szemem a másodperc töredéke alatt be is csuktam, mert a fény vakítóan hatott rám. Amint egy kicsit megszoktam a fényességet körülnéztem és egy fehér szobában találtam magam, a karomban infúzió volt és az arcomon egy lélegeztető gép volt. Mellettem gépek csipogtak és lassan felfogtam, hogy egy kórházban vagyok, tőlem balra egy széken anyukám ült elszenderedve miközben rajtam erőt vett a rémület és pánikolni kezdtem, hogy mi történt. A gépek elkezdtek csipogni a szaporább lélegzetvételeim miatt és anyukám rémülten kapta fel a fejét.
-Hála az égnek, végre felébredtél!-rögtön megölelt (már amennyire ezt annak lehet nevezni, mert én egy kórházi ágyban feküdtem rémülten kapkodva a levegőt)
Hirtelen levettem a lélegeztető maszkot az arcomról és nagy nehezen megkérdeztem mi történt.
-Nem emlékszel?-kérdezett vissza anyukám megdöbbenve
-Ha emlékeznék nem kérdezném.-válaszoltam félig gúnyosan, félig gyenge és rekedtes hangon
-Sopron ellen játszottatok Debrecenben a bajnokságban. Te támadtál és ahogy felugrottál szerencsétlenül értél földet.
-Mit értesz szerencsétlen alatt?-kérdeztem, de mielőtt válaszolhatott volna egy orvos jött be a kórterembe
-Örömmel látom, hogy felébredtél.-mondta az orvos egy lágy mosoly kíséretében-Hogy érzed magad?
-Voltam már jobban is.-mondtam egy enyhe mosoly kíséretében
-Emlékszel bármire is? Hogyan kerültél ide és miért?
-Anyukám mondta, hogy miért vagyok itt, de még mindig nem rémlik semmi..
-Nos rendben. Beszélhetnénk?-kérdezte anyukámra nézve
-Természetesen.-válaszolt aggódó tekintettel és ezzel kimentek a kórteremből..
220
VOCÊ ESTÁ LENDO
Még mindig remélek..
RomanceMilyen is lenne az életem ha minden napom eseménytelen lenne? Lehet jobb vagy lehet nem, ezt már sose tudom meg, a lényeg, hogy a remény hal meg utoljára szóval ameddig hiszek addig van remény és ameddig van remény addig van miért élnem.
