Még mindig remélek..

2. Fejezet

,,-Természetesen.-válaszolt aggódó tekintettel és ezzel kimentek a kórteremből"

 Pár perc múlva visszajöttek. Anyukámon látszott, hogy a könnyeivel küszködik és bár próbált erősnek tűnni, lehetett tudni, hogy nem bírja sokáig.

-Sajnálom, hogy ezt így kell közöljem, de azt hiszem az a legjobb ha őszinték vagyunk.-kezdett bele az orvos a monológjába, de mielőtt folytathatta volna közbevágtam

-Valami baj van?-kérdeztem szemöldökráncolva

-Zafira! Ne vágj az orvos szavába!-korholt le anyám remegő hangon

-Elnézést.-motyogtam 

-Szóval: Az esés következtében, vagyis a földetéréskor nem csak az ütés miatt lettek sérüléseid, de előrehozott pár sérülést amik előbb-utóbb így is kialakultak volna. Mond csak, hány órát edzettél egy nap?

-Hétköznap napi 6-7 órát, hétvégén volt, hogy kilencet is amennyiben nem versenyen voltam, ami ritka volt. Magántanuló vagyok szóval a szünetekben tanultam a tanárommal, csak így volt megoldható..

-Értem. És az utóbbi időben nem tapasztaltál fejfást vagy ehhez hasonlót az izomlázon kívül?

-Rendszeresen használtam fájdalomcsillapítót a fejfájásom csillapítására, mert másképp nem tudtam koncentrálni..

-Ettől tartottam.. Az agyrázkódás még semmi, pár bordád eltört, még ez is helyrehozható de a ballábadban térdszalagszakadást szenvedtél és a sípcsontod is eltört. A bokád is súlyosan megroncsolódott. A sok edzéssel csak ártottál magadnak, a te korodban nem egészséges ennyit edzeni, túlhajszoltad magad és legyengítetted pár izmodat is. Attól tartok el kell búcsúznod a kézilabdától. Sajnálom.-tette a vállamra a kezét

-Hogy tessék?-kérdeztem halkan és olyan rideg hangon, hogy még magamat is megrémítettem szinte-Hogy mondjak búcsút a kézilabdának? Biztos, hogy nem.-nevettem erőltetetten a fejemet rázva.-Ha jól értem akkor azt mondta, hogy vessek véget az életem értelmének.. Ezt még ön sem gondolhatja komolyan.

-Sajnálom, de a felépülésed hónapokig, akár másfél évig is eltarthat, fizioterápiára kell majd járnod és ha a futásig eljutsz az is nagy haladás lesz. Sokáig kell majd mankót is használnod ha a kerekesszékből fel fogsz tudni állni.

-Maga nem ért semmihez! Hagyja abba az ostobaságokat! NEM HAGYHATOM ABBA ÉVEK MUNKÁJÁT EGY HÜLYE ESÉS MIATT!!-ordítottam egyenesen az orvos képébe, akit cseppet sem lepett meg a kirohanásom, csak sarkon fordult és kiment a szobából-Hívj másik orvost!-kértem anyum sírva, de ő csak megsimogatta a fejem ölelésébe vont és annyit suttogott, hogy sajnálja..

-Sajnálod?! Csak ennyit tudsz mondani? Ezzel el van intézve? 11 év munkáját csak úgy dobjam ki az ablakon?! Mindennel felhagytam emiatt. 4 éves korom óta az edzőteremben töltöm minden egyes szabad percemet. Miért? Hogy egy "szerencsétlen" esés mindentől elszakítson?! Hatodikos korom óta magántanuló vagyok, csak azért, hogy legyen elég időm az edzésekre és ez lesz a vége? Egész nap edzek, szigorú diétát is tartottam, hogy az edzéseknek legyen értelme, minden kapcsolatot megszakítottam a sulis barátaimmal, hogy ne legyen olyan az életemben ami bezavar. Minden hétvégém vagy más városban vagy az edzőteremben töltöttem, nem volt gyerekkorom, mindent megtettem csak azért, hogy a legjobb lehessek. Ha idegileg kikészültem vagy az edzőm bántott meg akkor jártam pszichológushoz is csak, hogy bírjam a strapát, mert küzdöttem depresszióval, testképzavarral, anorexiával és sok mással. És most 15 évesen csak úgy közlik velem, hogy nem folytathatom azt amiért eddig dolgoztam? Ezért volt minden? Nem érhet így véget, nem adhatom pont most fel..

  Erre nem válaszolt csak kiment a kórteremből, én meg ott maradtam sírva és jelenleg ágyhoz kötve, mert fekvőgipsz van rajtam.

  Fél óra múlva nagy hangzavar hallatszott a folyosóról. Ahogy hangosabb lett és közelebbről hallottam egyből kivettem, hogy az a bizonyos "hangzavar", beszélgetésfoszlányok sokasága volt. Ahogy közeledtek a kórtermem ajtajához felismertem a hangok tulajdonosait. A csapattársaim voltak. Vagyis a csapattársaim közül a baráti köröm, mert akárcsak egy suliban, úgy a csapatokon belül is megvan az eloszlás, van az elit klub ahol a legjobbak és általában a beképzeltek vannak, aztán vannak páran akik egy kisebb csoportot alkotnak és általában kicsit elkülönülve vannak. Én régebben a korom miatt az úgynevezett "selejtekhez" tartoztam, de az évek során feltornáztam magam és a csapatom legjobb irányítója lettem, de igazából bármelyik poszton tudok játszani, csak úgy mint a többiek. Sajnos egyesek a pályán nem tartják be a mindenki egyenlő szabályt, ezért van, hogy egyesek néha sírva mennek haza, hogy nekik még csak nem is passzoltak, nem, hogy gólt dobhattak volna.. Én mindenkinek passzolok akinek csak tudok és ha én is játszok akkor senki sem marad ki, de ha nem az én felállásomba sorolják  őket akkor könnyen kimaradnak. Az edző sokat bosszankodik emiatt, mert volt, hogy emiatt veszítettünk már meccset. De vissza a valóságba..

  -Zazaaa!-lökte be az ajtót és rohant megölelni Detti.

-Én is örülök, hogy látlak-mondtam mosolyt erőltetve arcomra

-Hogy vagy Zaza?-kérdezte Csenge

-Először is, kértelek, hogy ne hívjatok Zazának.. Másodszor, valamit el kell mondanom-szipogtam letörölve pár könnycseppet amik újra utat törtek a könnycsatornáimon keresztül

-Jesszus Zafi, mi történt? Rémesen nézel ki.-utalt a sírástól kipirosodott fejemre és megduzzadt szemeimre.

-Az orvos azt mondta, hogy...

(A fejezetet Lil_psycho_Beenek köszönhetitek, mert sikeresen úgy megfélemlített, hogy addig nem mertem letenni a gépem ameddig meg nem írtam ezt a részt, hisz bármikor megtámadhat azzal a baltával :DD)

776