A fekete vaskapu ( the black iron gate)

HARMADIK FEJEZET

Mièrt

 
Az idő dél, felé járt. És egyre jobban közeledett John is a házhoz vezető földúthoz. Egyszer csak megállt a busz. John nem tudta, hogy mit is érez. Nem gyűlölet volt benne, hanem inkább düh és harag. Ezután kinyílt a busznak az ajtaja. John egy mély sóhajjal lelépett róla. Ezután már csak ő és a néma csend maradt. Úgy gondolta így nem lesz sok ideje, ezért elindult az úton. Rengeteg gondolat kavargott a fejében. Például,  hogy miért kellett neki ezt átélnie vagy hogy lehet megérdemelte. Szinte alig tudott dönteni az érzelmei kavalkádjában. Azért is aggódott egy kicsit, hogy vajon mi fog történni a házukban. Már azt sem tudta eldönteni, hogy mennyi ideje is gyalogol. De egyszer csak meglátta a hatalmas házat. Előtte a hegyes vaskerítés, újra előhozta belőle az érzelmeket. Újra és újra jöttek az emlékek az érzelmek. John becsukta lassan a szemét. Ott állt, és várt, még kitisztult az elméje. Így is lett. Lassan a fejéből eltűntek a gondolatok. Ezután kinyitotta a szemét. Szinte olyan volt, mintha egy teljesen másik ember vette volna John felett át az irányítást. Egy sokkal határozottabb, és magabiztosabb ember lépett a kapu ajtajához. Jobb kezével lassan lenyomta a kilincset, majd úgy, mint egy idegen, aki sosem járt itt fellépegetett a bejárathoz vezető hosszú lépcsőn. John megállt az ajtó előtt majd illedelmesen bekopogott. Egy idősebb kissé alacsonyabb nyitott neki ajtót.

-Igen miben segíthetek? Kérdezte a hölgy kicsit megszeppenve.

-Jó napot! Rogerrel szeretnék beszélni.

-Rendben jöjjön, be mindjárt szólok neki.

-Köszönöm

John belépett az ajtón, majd elindult a szoba közepéig. Mikor odaért megállt, és körülnézett. Nem sokáig tudott nézelődni, mert mindjárt fogadta is a háznak az ura.

-Kérem, menjen fel a lépcsőn, forduljon jobbra, majd ott lesz, egy nagyobb faajtó azon kell bemenni

John bólintott a fejével majd, így is tett.  A lépcső hatalmas volt. John még életében nem látott ilyet. Ahogy fellépett a felső folyosóra tudta, hogy nincs már sok, hogy újra lássa azt, aki miatt annyit kellett szenvednie. Egyre közelebb érkezett az ajtóhoz. Már csak a lépteinek a hangja hallatszott. John szíve egyre hevesebben kezdett verni. Az ajtóhoz lépett. Ahogy a bal lábát a jobb lába mellé tette, egyszerre minden megszűnt. Semmit sem érzett, és bármire képes lett volna. Odafordult a két nagy fa ajtó felé, vett egy mély lélegzetet, majd a kezét az ajtóra téve egy határozott mozdulattal belökte. Bent apja, éppen telefonált.

-Majd visszahívlak! Ezzel lerakta a telefont. Miben segíthetek? Kérdezte Roger

-Kérdésekre szeretnék választ kapni. Mondta John.

-Kérdésekre? Milyen kérdésekre uram?

-Ezek szerint nem emlékszel rám igaz? Gondolkozz egy kicsit! Csak ketten élnek ebben a házban?

-Nem! Volt egy fiú, aki meghalt betegségben.

-Nagyon vicces! Nem halt ő meg semmiben igaz apa?

-Nem az nem lehet!

Rogernek tágra nyíltak a szemei. Nem akarta elhinni, hogy egykor elszökött fia ott áll előtte.

-Ide figyelj! Nem fogok köntörfalazni! Szóval válaszolsz arra a pár kérdésemre?

-Persze! Foglalj helyet!

-Mielőtt elkezdjük,  a beszélgetést le szeretném szögezni, hogy csak azt mondhatod el ami az igaz.  

-Szóval az első kérdése miért kellett nekem ezt átélni?

Roger arcán egy kis mosoly jelent meg száján.

-Több kérdés fel sem kell tenned! Elmondok neked mindent! 1956. október 24 e, ekkor születtél meg. Édesanyád miután megszült téged beteg lett, de meggyógyult. Ide jött haza, mivel apádnak behívó parancs érkezett még 22-én. Sajnos anyád éppen rosszkor jött haza, mivel pont akkor nyitott be ebbe a szobába, amikor lelőttem egy embert. Anyád egy ideig el akarta hitetni, hogy úgy tesz majd mintha nem látott volna semmit. Viszont eléggé hamar rájöttem, hogy el akar menni a rendőrségre és John tudod, hogy megy ez, aki nem tud hallgatni azt el, kell hallgattatni. Mondta mosolyogva Roger. Ezután, apád is hazajött egy ideig tudtuk játszani, hogy nem tudjuk, anyád hol van, de rájött, hogy én öltem meg. Az arcát elöntötte a gyűlölet és meg akart ölni, de szegény sajnos nem tudott. Mondta gúnyosan.

John szeme elsötétült, az arca egyszerre csak érzéketlenné vált, és mint az idő a könyv lapjait olyan mélyen és lassan színezte meg az őrület az elméjét. Roger egyre jobban kezdett félni. Nem tudta, hogy most mit fog csinálni Jonathan. Ott ültek egymással szemben. A félelem szinte megmérgezte a levegőt. Aztán Jonathan felnézett és hangosan elkezdett teli torokból nevetni. Csak nevetett és nevetett Roger arca egyre jobban a félelem vette át az irányítást Roger arcán. Jonathan, ahogyan elkezdett nevetni abbahagyta mintha elvágták volna. Aztán felállt a székből.