Lies

CHAPTER 6

A barna szemekben rejtett béke hirtelen százfelé oszlott, íriszei közepén ülő pupillája ezrednyire szűkült, arcáról még mindig letörölhetetlen volt a mosoly. Melodia nem értette szemeinek hirtelen változását. Hátrébb hajolva felfedezte szeme alsó sarkában épphogy látható pirosasan rózsázó foltot. Lepillantott, agyát félelem és aggodalom öntött el ahogy a fiú összecsuklott a hideg padlóra. Kezét a mellkasánál tartva tartotta magában a lány emlékeiben ördögiesen vigyorgó éles tárgyat. Nem akart hinni szemeinek, végre itt volt vele, a legjobb barátja, végre újra érezhette jelenlétét. Leo fájdalmában összeráncolta szemöldökeit, majd tágra nyitott szemekkel felnézett a lányra.

 Melodia könnyeit szemében zabolán tartva rohant a másik szobába, hogy gyorsan hozzon valamit amivel segíthetne. Kék farmernadrágjára pillantva vette észre a vérfoltot, de nem zavarta, se érdekelte, kutakodott tovább. Szemének sírásra engedélyt adva sietett vissza egy nedves anyagdarabbal, de Leonak nyoma veszett. A lány térdeit szomorú nehézség lengte be, mintha súlyok nyomnák a lábait esett térdeire. A nadrágjáról is eltűnt minden bizonyíték. 

Agyáig most jutott el a tudat, hogy Leo nem volt, sose volt, és nem is lesz. Nem létezik. Legszívesebben kizárta volna a gondolatot, hogy az ember, aki felé aprócska mennyiségű, féltve őrzött, fájdalommal szerzett szeretetet érzett, csak így eltűnt, sőt, sose volt. Lábai utolsó erejét összeszedve tápászkodott talpra, és megállíthatatlanul viharzott a szoba felé.

A szobában dühében kezébe kapta az éles tárgyat, mely annyi lelki fájdalmat okozott neki, kezében olyan erősen markolta, az szinte elolvadt a szorítástól fehéredő ujjaiban. Legszívesebben minden őt körülvevő dolgot darabokra szaggatott volna, de nem volt rá képes, az összes erő elhagyta.

 A kést megfordítva lendítette kezét, az hirtelen átvágva fehér ingét, mellkasába fúródott, szinte mintha magát irányítaná, lágy mégis fájdalmas módon ki is húzódott. A fájdalomtól megfeszült kezéből kieső ördögi penge csörögve zuhant a földre, az alatta gyülemlő skarlátpiros folyadékba. Melodia szemei kitágultak, közben mégis hunyorított, így felmarkolva a festményt.

 Maradék erejével kibotorkált az ajtón, majd a hideg, olvadó havas fűre esett. Kezét elemelve a pirosságot ontó kis szigetszerű foltról kezét az ég felé tartotta, vörösre festett ujjai között átsütött a félően csillogó nap. Oldalra tekintett, körbevette a vizes fű, a sok sárgán világító, épphogy virágzó pitypang. Karja a vérveszteség miatt a földre zuhant, ahogy a földhöz ért, hatalmas robajt kavart, legalábbis a lány így hallotta. A fizikai fájdalma hamar elszállt, érezte ahogy teste egyre lehűl, lágy szellő hűvös kezeivel simogatta fehéredő arcát, szemeiben az üresség megkopott, kicsit felcsillant, életteljes lett, még akkor is ha már teste nagy része az élettelenhez közeledett. 

Hidegtől remegő, kékes ajkaira enyhe, majd egyre erősödő mosoly ült, égette, hogy nem tudja mi igaz, és mi nem, mardosta hogy meggondolatlanságából itt a vége, be kell fejeznie, még ha képzelgett is, de sose láthatja a keserű kávébarna szemeket, de valamiért mégsem bánta. Nem bánt semmit. Hisz teljesítette számára kitűzött legfőbb célját eme értelmetlen létezésben, megtanult szeretni.