Élettel fizetem érted.

2. fejezet

Mi után Bébi elment még pár megvető pillantást ajándékoztak egymásnak a többiek. Utána ők is szét széledtek. Vettem én is egy mély levegőt és szét néztem, a ki járatott kerestem, majd elindultam. A lehetőleg csöndesebben körbe jártam a helyett de, nem találtam ki járatott. Tovább sétálgattam az épületben, és azon kaptam magam, hogy eltévedtem. Egy furcsa ablakszerű lyuk volt az egyik falon, amiből halk zörej hallatszott. Szép lassan közelebb mentem hozzá, és a hang egyre erősödött. Még közelebb léptem és a hang csak erősödött és erősödött. Majd hirtelen Skarep trap ugrót rám.

- Te meg?- kérdezte tágra nyílt szemmel a robot nyúl.

- É-én... –makogtam el vörösödve és remegve.

- Félsz kis lány?- kérdezte miközben elvigyorodott.

Hirtelen felkapja a fejét és felpattant majd, el futót. Fel keltem én is a földről és le poróltam magamat, majd tovább indultam. Újra belefutottam Scrap Bébi- be egy furcsa emberrel beszélt. A bőre be volt lilulva és tele volt sebekkel, a szeme fekete volt, fehér középpel. Ijesztően nézett ki. Elég közel álltam hozzájuk, értetem mit mondanak.

- Hidd el Mike, jó kezekben lesz nálam az sokk kis lélek, biz a húgodban!- mondta Scrap Bébi egy kaján vigyorral.

- Na, ja... még mit nem! Ismerlek, és ne nézz teljesen hülyének. Más részt én se tudom, hogy hol vannak.- mondta Mike higgadtan.

- Hogy... de hát neked tudnod kéne! Vagy csak hazudsz...- mondta ki tágult ragyogó zöld írisszel és fel emelte a bal kezét helyettesítő ollót, szét nyitotta és nyakát avval falnak nyomta, elég levegősen, hogy kapjon levegőt.

- Nem hazudok! Nyugodj meg, El... – itt Bébi félbe szakította, az ollója össze szorításával.

- NE HÍVJ ÚGY! – ordított rá, ez a cselekedet betekintést engedett a szájába, amiben, szabályos sorban hegyes csillogó ezüstszürke fogak sorakoztak.

- Bocsi, bocsi nyugodj meg, csak ki csúszott... – mondta Mike miközben meg fogta húga ollóját és eltolta magától.

- Mindegy, meg kéne találnunk azt a másik három barmot...- mondta Bébi miközben el fordult és nézelődni kezdet.

- Négyet...

- Hogy mi ő is itt van? – kérdezte Bébi.

- Igen, ő is Henri, övvé a hely.- mondta miközben Bébi mellé állt.

- Be szarás hogy milyen kicsi a világ. – mondja egy természetesebb mosollyal.

- Akkor induljunk? – kérdezte Mike.

Erre Bébi biccentett és elindult, Mike sietve követe. Én is követem őket biztonságos távból. Elég sokat mentek össze vissza mászkáltak az épületben. Majd hirtelen váratlanul megszólalt egy hang a hangos bemondóval. Bébi és Mike egymásra nézet, nagy kerek szemmel néztek egymásra, de a hangosbemondón kívül is szólt egy zaj, vas csörömpölés, majd ezek hangok után megjelent a többi robot. Majd elkezdett beszélni a hang.

- Ez... Henry...- mondta Scrap Trap tágra nyílt szemmel, látszott rajta, hogy leblokkolt.

Mindenki hallgatott. Érezhető volt a feszültség, szinte késsel vágható és még én is meg rezzentem a történet ismerete nélkül. Miután a titokzatos Henry be fejezte a szöveget és mindenkihez névhez szóló búcsút intézet, hirtelen egy furcsa sípoló hangot hallottunk majd fel csaptak minden hol a lángok.

- Hogy mi a... – kérdezték szinte kánonba a robot, majd a sokkhatás miatt hirtelen egymásra néztek.

Én meg fagytam a félemtől majd, körbe tekintem könnyes szemmel. Egy hirtelen mozdulattal felkaptam a fejem és körbe futottam az épületben. Levegő szinte eltűnt minden honnan, és a helyét átvette a fullasztó füst. Reálisan áttekintve kb. másfél percig boronghattam fulladozva a folyosókon, de akkor egy életnek tűnt. A füsttől nem láttam, és az oxigénhiány is kezdet beütni, szédülni kezdtem és sötétült a világ. A szép lassan fogyót el az erőm majd, elestem és csak meredtem magam elé. Aztán fel tűnt a távolban egy ablak. Ez isten tudja, hogy, de erőt adót, fel álltam és elindultam felé, körbe néztem valami olyan tárgyat kerestem, amivel be tudnám törni, találtam is egy erre alkalmas vas rudat, meg ragadtam és az ablak hozzávágtam, újra és újra, míg be nem tört. A zajra, balszerencsémre a végük be beletörődött robot is felfigyeltek ezzel új reményt kapva. És hamvaikból feltámadva oda futottak. Egy más (és engem) gyilkolva tolongtak ki az új élet reményét jelentő ablakon, a végén bezárva Mikével, de valaki hiányzott a sorból. A zöld nyúl, Scrap Trap. Ezzel az információval nem törődve elindultam én is ki az ablakon, de hallottam egy halk morajt fel ismerhetetlen hangon beszélt, szinte sírva. Segítségért könyörgött. Én visszafordultam, ő volt az Scrap Trap elindultam felé, ő hatalmas bocsi szemmel nézet, és szeméből korom fekete olajszerű folyadék folyt ez lehetett a robot sírás, az egy beton fal rádőlt a tűz miatt dőlhetett ki. Amikor fel dolgozta, hogy nincs egyedül abbahagyta a beszédet. Odamentem és meg ragadtam a fal egyik sarkát és megpróbáltam felemelni, de szinte lehetelnek volt. Utána észre vettem a vas rudat, amivel betörtem az ablakot. Elengedtem a falat, meg ragadtam a rudat, majd a teste által létre hozót résbe tetem és emelőt csináltam belőlük.

- Tudsz menni?- kérdeztem tőle az erőlködés közben.

Ö erre fel pattant és futásnak eredt... volna. De megáll, majd sóhajtott egyet.

- Miért vagyok ilyen gyenge?- kérdezte, mint költői kérdés majd, megragadta a kezem és magával rántott és elindult a betört ablak fele majd, meg ragadt és ki dobott rajta. Utána ö is megpróbált át jönni, de lecsúszott. Én erre fel pattantam és a kezemet nyújtottam. Megfogta a kezem és újra neki rugaszkodott, erre én is meg rántottam majd, kiesett az ablakon. Utána felrántottam a földről és pár méterrel arrébb futottam vele. Majd fel buktam a saját lábamban és ezzel magammal rántottam, ö egy olyan negyed métert, de utána nem mozdult egy centit sem csak feküdt mellettem, a kezemet még mindig el sem engedte. Hirtelen zörejeket hallottunk erre fel kaptuk a fejünket és meredten az épületre néztünk, majd egymásra néztünk. És hirtelen, búm! Felrobbant az épület. Eltakartam a fejemet a másik karommal. Ő meg olyat tett amit meg bírtam érteni, de jobban meglepett, mint eddig bármi más, megragadta a fejemet és a mellkasához szorított, a félelem hatására átkaroltam. Amikor a robbanás utórengései is eltűntek lágyított a szorításon, majd szép lassan mindenem el engedte, kivéve a kezemet és sokkoson tágra nyílt szemmel vissza feküdt a fűre. Nem beszélt, nem mondott, egy szót se de, a szeme mindent elárult. Én is el feküdtem mellette, s csak néma csöndben feküdtünk a lágy füvön. Felém fordult és néma csöndben nézet. Én fel emeltem a szabad kezem és végig simítottam az arcán. Ö lassan vissza feküdt a hátára és a csillagokra meredt.

- Olyan szépek, nem?- kérdezte erőltetett nyugalommal a hangjában.

- De, nagyon szépek.- mondtam elég zavart hangot.

Ez után többet nem beszélt csak halk zörejjel le csukta a szemmét. Majd én is elaludtam.