2. Fejezet - Amerika, Los Angeles
Miután a gép leszállt, a parancsnokság felé vettem az irányt, hogy végre megtudjam mi a francért rángatott el Collins Afganisztánból.
Egy fekete bőrdzseki volt rajtam farmerrel, barna hajam kiengedve lebegett a könnyű tavaszi szélben. Az egyenruhámat át kellett vennem még a gépen, mert nem voltam szolgálatban és turistaosztályon repültem. Ez mind szép és jó lett volna ám arcomon gyilkos kifejezés ült. Sajnálom szegény srácot, aki pont most próbált meg felszedni, azt hiszem egy életre elvettem a kedvét a csajozától. Dehát nem is jókedvemben jöttem ide.
Amíg a bázisra igyekeztem végig a stratégia pörgött a fejemben amit végül otthagytam a fiúknak. Egy ideje már nem bízok a parancsnokban annyira, hogy egy biztos pont nélkül elhagyjam a csapatot.
Collins ajtaja előtt megálltam majd vettem egy mély levegőt, hogy ne öljem meg helyben, ezután beléptem.
-Parancsnok.
-Ezredes, örülök hogy itt van. - Kezdte el a bájcsevejt.
-Szerintem ezt inkább hanyagoljuk, térjen a lényegre uram. A kapitány fedett bevetést említett.
-Ó hát sajnálom, időközben mégis találtak egy elérhető ügynököt. - Ebben a pillanatban lettem volna képes kinyírni őt, de visszafogtam magam és vártam mit hoz ki a helyzetből. -Ami azt illeti maga az újoncoknak fog stratégiai órákat tartani! - Mondta el a feladatomat. CIA ügynökként órákat tartani az újoncoknak olyan, mintha egy egyetemi professzor menne el dolgozni egy bölcsödébe. Magyarán rohadt nagy szívás.
-MÉGIS MIÓTA VAGYOK ÉN KIKÉPZŐ TISZT? - Emeltem meg a hangom. -Nehogy azt mondja, hogy nincs egy olyan stratégista aki éppen nem külföldön teljesít szolgálatot! - Tettem fel a költői kérdést, ugyanis mindketten tudtuk, hogy vannak otthon.
-Sajnálom hölgyem, de ez a döntés született, az Echo pedig meg fogja oldani az ügyet maga nélkül is. - Zárta le a vitát és kitessékelt az irodából.
Egészen biztos vagyok benne, hogyha abban a percben bárki is a szemem elé került volna nem ez lett volna élete legjobb napja.
Nem volt más választásom, a kiképző terem felé kellett vennem az irányt. Igazából dönthettem volna úgyis, hogy nem megyek be, de akkor holnap kb már nem lett volna állásom. Ígyhát benyitottam a terembe, ahol szembetaláltam magam egy tucat huszonéves pasival. Mindegyikük égett a teljesítési vágytól, hogy majd ők lesznek a következő Rambok. Ezzel alapból nincs is baj, mert legalább van mi motiválja őket, de van egy probléma az újoncokkal, mégpedig az hogy lelkileg nem mindegyikük áll még készen, nem elég erős bennük az önkontról. Nem véletlenül bízzák őket mostanság nő katonákra, meg kell tanulniuk ellenállni a csábításnak, mert a későbbiekben az életük múlhat rajta. Mondhatni eléggé meglepődtek, amikor rájöttek, hogy én leszek a stratégiai kiképzőjük. Pár perccel később pedig azt a mondatot hallottam meg amit mindennél jobban utálok:
-Nekünk azt mondták Shaw ezredes lesz a kiképzőtisztünk kisasszony! - Szólalt meg a hátsó sorból egy magas, izmos, barna hajú srác.
-Én vagyok Shaw ezredes! A nevem Hattie Shaw, uraim. És tényleg én leszek a kiképzőjük. Gondolom egy ötvenes éveiben járó fickóra gondoltak és nem egy huszonhat éves nőre. - A mondandómat síri csönd követte, majd elkezdődött a szokásos beszélgetés. Csak mosolyogva figyeltem őket egy darabig, jó látni amikor egy rakás pasi megzavarodik mert nem azt kapják, amire vártak. Már hozzászoktam a szexista viccekhez, hogy nem tisztelnek és nem kezelnek egyenrangú félként. A jelen esetben pedig, hogy nem kezelnek rangidős tisztként. Volt idő amikor rettenetesen felhúztam magam az ilyen dolgokon, most viszont már csak egyszerűen bebizonyítom, hogy igenis joggal vagyok itt. De most nem érdekeltek a beszólások, nem érdekelt, hogy tisztelnek-e csak az Echo akciója lebegett a szemem előtt.
Bár testben Los Angelesben voltam és órát tartottam, lélekben még mindig Kabulban voltam és a csapatért aggódtam. Leadtam nekik a kötelező anyagot, majd amíg ők dolgoztak én próbáltam a legjobb forrásaim szerint szemmeltartani a csapatomat. Éreztem, hogy valami rossz fog történni és sajnos igazam is lett.
