No liability

4. fejezet

-Na milyen volt a az első napod, igazgatónő? - kérdezte Sydney kihangsúlyozva az ,,igazgatónő" szót.

-Jajj kérlek ne hívj így, még mindig nehéz megszoknom.

Nemrég értem haza, úgyhogy eléggé elvoltam fáradva. Na nem azért, mert olyan sok teendõm volt, hisz alig csináltam valamit: ha rajtam múlt volna, még odáig sem jutottam volna el, hogy bekapcsoljam a számítógépet, de szerencsére Lorelai éppen ráért és tudott nekem pár dologban segíteni, köztük ebben is. A mentségemre szóljon, hogy ez egy nagyon is bonyolult gép volt és túl sok volt rajta a gomb....esküszöm!

Mivel Lorelai-nak még rengeteg teendõje volt, ezért felajánlotta, hogy jöjjek elõbb haza ma és majd holnap töltsem vele a napot, mert akkor jobban ráér, hogy betanítson.

Azt kihasználva, hogy 2 órával elõbb végeztem a tervezettnél, útba ejtettem a plázát. Legelõször bementem a Sephora-ba és vettem pár új sminkszivacsot és ecsetet, majd megláttam egy gyönyörû szemhéjpúder palettát, aminek nem tudtam ellenállni, úgyhogy végül az is a kosárban landolt.

Miután végeztem és kifizettem mindent, már épp indulni akartam volna, amikor felpillantottam és megláttam, hogy pont elõttem, a Sephora-val szemben van egy Barnes & Noble. Egy kis ideig hezitáltam, hogy bemenjek-e, de végül a könyvmoly énem nyert.

Nem tudom mennyi idõt tölthettem ott, amikor hirtelen begörcsölt a lábam. Ez egy kicsit észhez térített, így körül néztem. Valószínûleg túl sok idõt tölthettem a könyvesboltban bolyongva, mert alig voltak már bent néhányan a boltban és az ablakokon keresztül megláttam, hogy már megy le a nap. Ez történt már meg velem párszor, amikor annyira rabul ejtett a könyvek világa, hogy nem is érzékeltem az idõ múlását.

Odamentem a kasszához és fizettem az 5 könyvért, amit kiválasztottam, majd nagy nehezen megtaláltam a kocsimat a parkolóban és hullafáradtan haza kocsikáztam.

Ja és a legjobb részt elfelejtettem említeni: a hatodikon lakunk és nincs lift. Ez egy normális napon meg se kottyanna, mert már az utóbbi pár évben hozzászoktam, de van pár olyan nap mint a mai, amikoris szívesebben aludnék a kocsimban, minthogy megtegyek ennyi távolságot.

Szemeztem egy darabig a lépcsõkkel, amíg végre volt annyi lélekjelenlétem, hogy elinduljak és ne hívjam fel Sydneyt, hogy rendeljen nekem egy hordágyat, amivel egyenest az ágyamig szállítanak. Végül ha 10 percembe is került, de végül feljutottam a lakásunkig. Kifejezetten büszke voltam magamra, hogy nem estem össze holtan már a legelsõ lépcsõfokon.

Hallottam a felettem lévõ szintrõl egy ajtócsapódást, ami észhez is térített egy kicsit, mert vagy egy perce álhattam már ott, az ajtónk elõtt olyan büszke mosollyal az arcomon mintha az elõbb másztam volna meg a Mount Everestet.

Benyitottam a lakásba és Sydney egybõl letámadott: -Na milyen volt az elsõ napod igazgatónõ?

De ezt már úgyis tudjátok meg a válaszomat is, úgyhogy lapozzunk is negyed órával késõbbre, amikor már egy szál törülközõben, turbánnal a fejemen terültem el a kanapén és büszkén mutogattam Syd-nek az új szerzeményeimet.

Az egyiket be is csórta, ami eléggé meglepett hisz nem a legnagyobb rajongója a könyveknek így rá is kérdeztem: -Beléd meg mi ütött, hogy hirtelen olvasni akarsz?

-Nem tudom mirõl beszélsz, én mindig is szerettem a könyveket - vonta meg a vállát ártatlanul.

Én ezt egy gyanakvó tekintettel nyugtáztam, de mivel tudom, hogy Sydney milyen makacs típus, úgysem mondaná el, hogy miért is kapott rá hirtelen az olvasásra. Volt egy olyan erõs megérzésem, hogy megismerkedett valakivel, aki szereti a könyveket, de nem említettem meg neki, majd õ úgyis elmondja ha úgy érzi.

-Jól van - bólintottam egyetértõen és a fürdõszoba felé vettem az irányt, hogy megszárítsam a hajam.

Már az ajtónál voltam, amikor megszólalt: -Na jó, túl jól ismersz.

Én meg erre a kijelentésére izgatottan visszaültem mellé a kanapéra. -Mesélj el, mindent!

És belekezdett. Elmondott mindent az elejétõl a végéig: hogy hogyan találkoztak, hogy milyen kedves, hogy milyen jó a humora és, hogy teljesen biztos benne, hogy õ a leggyönyörûbb lány, akit valaha látott.

Sydneyvel gyerekkorunk óta ismerjük egymást, így én voltam az elsõ, akinek coming out-olt.. Én természetesen teljes mértékben támogattam, ám a szülei sajnos már nem voltak ennyire elfogadóak, éppen ezért minél elõbb elakart költözni otthonról. 18 évesen kivettünk egy lakást egy 10 emeletes társasházban és azóta is itt élünk.

Az este hátralévõ része nyugisan telt. Én elkezdtem olvasni Delia Owens-tõl az ,,Ahol a folyami rákok énekelnek"-et, az egyik új szerzeményemet.

Éppen egy új fejezetbe kezdtem volna, amikor hirtelen égett szag csapta meg az orromat. Kimentem gyorsan a konyhába, ahol Sydneyt találtam egy égõ fazékkal a kezében.

-Goldie, hol a fenébe van ennek a teteje?! - kérdezte pánikolva.

-Várj, azt hiszem ideraktam - majd gyorsan odarohantam a konyhaszekrényhez és kivettem belõle a fedõt, amit gyorsan rá is raktam a fazékra.

A tûz gyorsan ki is aludt és, amikor felfogtam nagyjából, hogy mi történt, kérdõn odafordultam Sydneyhez: - Ez meg mégis, hogy sikerült?

- Én csak smack levest akartam csinálni - biggyesztette le a száját szomorúan. Pár másodpercig csak néztünk egymásra és utána kitört belõlünk a nevetés.

-----

Már majdnem éjfél volt, amikor végre befejeztük a konyha takarítását.

-Figyelj, én most elköszönök, mert holnap korán kell nyitnom a fodrászatot és nagyon fáradt vagyok már - kezdte el masszírozni a halántékját Sydney.

-Igen, nekem is korán kell bemennem holnap - bólogattam egyetértõen. - Jó éjt!

-----

Szinte egybõl álomba merültem, ahogy ledõltem az ágyba, de reggel szokatlanul korán kidobott az ágy.

Ránéztem az órára, ami 5:35-öt mutatott. Próbáltam visszaaludni, de valami oknál fogva egyszerûen nem tudtam, így felvettem a cipõmet és elindultam egy reggeli sétára.

Lefelé menet a lépcsõkön vettem csak észre, hogy mennyire izomlázas mindkét vádlim. Valahogy végül csak leértem a földszintre.

Kitártam a bejárati ajtót. Ahogy kiléptem rajta egybõl megcsapott a hûvöskés reggeli levegõ. Elkezdtem sétálni egy kevésbé forgalmas környék felé, hogy egy kicsit kiszellõztessem a fejemet.

Éppen a környezetemben gyönyörködtem, amikor valaki olyan sebességgel belém csapódott, hogy elvesztettem az egyensúlyomat.

-Héé vigyázz merre mé...- a mondatomat már nem tudtam befejezni hisz megláttam az arcát annak, aki fellökött és pontosan tudtam, hogy ki is õ.

A baleset okozója nem más volt mint Niall Horan. Már megint.

-Jajj ne, már megint te? - húztam a számat panaszkodva.

Õ erre csak összehúzta a szemöldökét és ennyit mondott: - Általában nem ezt a reakciót szoktam kapni lányoktól, amikor meglátnak engem, de elfogadom. Na de most gyere és állj fel, ne fetrengj a földön - nyújtotta ki felém a kezét.

-Seggfej! - majd ugyanazzal a lendülettel ellöktem a kezét és felálltam egymagam.

-Honnan vagy nekem ennyire ismerõs? - húzta össze a szemöldökét gondolkozva.

-Goldie Hayes vagyok, a Melody! menedzsment örököse - nyújtottam felé a kezem. -Ja, és tegnap én voltam az, akit fellöktél az ebédlõben.

-Ó, akkor te leszel az új menedzserünk, ugye?

-Igen, úgy tûnik - bólogattam.

-Akkor találkozunk...- majd ránézett az órájára. -Úgy két órán belül - és ezzel tovább is futott.

Na szép. Már elõre látom, hogy ezekkel a fiúkkal dolgozni kész leányálom lesz.