– Dolores! – kiáltott az édesanya a lánya után. – Menj ki a levelekért, kérlek!
– Megyek, mama! – hangzott a válasz, majd sietős léptekkel kinyitotta a bejárati ajtót és lehajolt a lábtörlőre helyezett postáért.
Belépett az ajtón. Letette az étkező asztalra a leveleket, és az újságot vette elsőként a kezébe. Lapozgatta, mígnem egy ismerős arc tárult szeme elé. Végigfuttatta szemét a jelentésen.
– Te szentséges ég! – sikkantott fel miközben szája elé kapta kezét. Tenyerébe hajtotta fejét s lassú kövér könnycseppek gurultak le a arcán.
– Mi történt? – kérdezte ijedten a lány anyja. – Dolores, válaszolj és kérlek ne hozd rám a frászt!
Dolores nem válaszolt, csak édesanyja kezébe nyomta az újságot, és felszaladt a lépcsőn.
Feltépte szobájában ajtaját, amely mögött annyi örömteli pillanatot élt át, de most nem látott semmit, csak azt a sivár, kietlen szobát, mely elnyomja a bánatát és megőrzi neki örökre.
Levetette magát az ágyra, párnájába fúrta a fejét, majd hagyta, hogy nagy, kövér, sós könnycseppek patakokban follyanak le arcán.
Annyira szerette nagybátyját, aki mindig kedves szavakkal illette őt, ám mostmár nincs köztük, elment, hogy jobb világot lásson. Elment, de emlékének fájdalmát itthagyta. Derék fickó volt Anthony Merton. Mindenben a szépet látta, akkor is, ha más csak a reménytelenséget látta benne, mint Tony Merton, akire mindig fájó, de boldog emlekként nem emlékezik meg majd a család.
– Dolores! Gyere le! Hamarosan indulnod kell!
– Megyek, Mama, csak egy pillanat! – kiáltott le az ifjú hölgy, majd megigazította nyakláncát és felállt a tükrös öltözőasztaltól. Fehér csipkekesztyűjével lenyomta a rézkilincset és kilépett a folyosóra. Letipegett a lépcsőn, mire édesanyjával találta szemben magát.
– Menj, érezd jól magad és próbáld feledni azt a levelet! – ölelte át leányát Agnes és csókot nyomott a homlokára. – Ígérd meg, Dolores Ophelia Thompson, hogy nagyon vigyázol magadra!
– Megígérem – mosolygott kislányosan, miután gyorsan beleegyezett úgy, minthogyha anyja azt mondta volna, hogy miután végzett a lovaglással, csutakolja le a lovát.
– A kocsi már kint vár. – Egy könnycsepp gördült le Mrs Thompson arcán, amit azon nyomban letörölt csipkekendőjével. – Csillagom, nagyon vigyázz magadra, mivel a világ veszélyes hely, és én téged jobban szeretlek, mint az életemet.
– Nem lesz semmi baj – nyugtatta édesanyját Miss Thompson, majd az ajtó felé nyúlt – Mennem kell. Még a végén elkések. Csókolom, Mama!
– Isten veled, Dolores!
A hölgy kilépett az ajtón, majd beült a lovaskocsiba, ami kényelmetlensége ellenére cseppnyit meleg volt. Kipillantott az ablakon. Nem látott mást, csupán a sötétkéken kékellő eget. Mihelyt a sötétszínű felhők beborították a mennyboltot, lassan esőcseppek kezdenek kopogni mindenhol. Az ablakon, az ablakpatkányon és a lovaskocsi tetején.
Dolores még szorosabban beburkólózott prémjébe, nehogy megfázzék; s várta, hogy végre megérkezzen.
– Thompson kisasszony, megérkeztünk! – szólította meg a bakon ülő férfi.
– Köszönöm. – Az ifjú hölgy várt, míg a kocsis le nem pattant és ki nem nyitotta neki az ajtót.
– Kisasszony! – nyújtotta kezét Andrew, hogy a fiatal lány belekapaszkodhasson kiszálláskor, amit Miss Thompson ódzkodás nélkül, könnyűszerrel el is fogadott. – Elkísérjem egy darabon?
