Ülök. Csak ülök a padomban, tollamat a kezemben forgatva, ujjaim tintával elborítva egy meghibásodott betét miatt. Minden második gondolatom miközben a vázlatot írom, csak arra irányul, hogy "legyen már vége a napnak". A tanárnő bőszen hadovál éppen valami olasz novellaíróról, akinek őszintén már el is felejtettem a nevét. Amint kicsöngettek, rögtön a csaphoz indultam, hogy lemossam a mocskot ujjaimról. Nem megy. Nem jön le. Kezd fakulni. Sikálom, ahogy csak bírom, de még mindig ott van. Nem tudok tőle megszabadulni, feladtam. "Majd lekopik, idővel", gondoltam. Ez csak tinta. Egy kék, majd' fekete ragadós mocsok, amelyminden diák életét megkeseríti. Ezt nem lehet csak úgy kiradírozni, mint a grafit írást. Türelem kell hozzá és megértés. Meg kell érteni, hogy idővel el fog tűnni, lekopik a mindennapok tevékenységei alatt, de addig el kell viselni a tényt, miszerint sötét ujjakkal kell végigjárnod a folyosókon, és úgy tenni, mintha minden rendben, tiszta lenne. De a mocsok még mindig ott van az ujjadon. Tudod, hogy már nem fog, mert megszáradt, de félsz, hogy ha mégis kapcsolatba lépsz a másikkal, be fogja piszkítani, ezért elzárkódsz előlük. "Csak amíg nem lesz megint tiszta a kezem." De aztán már beleszoksz, és már önszántadból rajzolod tele ujjaidat tintával, csakhogy ne kelljen úgy érezned, tiszta és tökéletes vagy, mint mindenki más a Világon.
