My sin - Az én bűnöm

1. A nevem...

A kocsi zötyögve érkezett meg a birtokra. Az eső rohamosan kopogott a fa szerkezeten és az ablak táblákon. A kocsit hajtó vénember morogva csapott kettőt a lovak közé, hogy meggyorsítsa azokat, hiszen a kaputól még legalább egy húsz percébe telik, mire az ifjú hölgyet eljuttatja céljához. Ő pedig igazán szeretne már száraz ruhában lenni, vagy legalább egy jó erős konyakot meginni abból a pénzből, amit a kisasszony adott neki.

Begördült utasával a macskaköveken a lépcsők elé. Addigra már az eső olyan sűrűn szakadt rájuk, hogy nem látta a fényeket sem. Márpedig az ajtóban, egy olaj lámpás fénye derengett. Narancsos, vöröses homályt biztosított a kocsisnak, aki kusza bajusza alatt káromkodott az időre, a hidegre, a nehéz látási viszonyokra és magára az Istenre is, hiszen ilyen időben még a kutyát sem zárják ki a csűrből, a jobb helyeken pedig egyenesen párnákra fektetik és kényeztetés gyanánt simogatják.

- Nagyon köszönöm, hogy elhozott a nővéremhez - szólalt meg halkan a fiatal nő, mikor a férfi segített neki kiszállni és a nagyobb méretű táskát is kivette onnan. Még a sötétség és a sűrű eső ellenére is megcsillant a lámpástól szőke haja. A fényben olyan hatása volt, mint az olvadt aranynak. Egészen a melléig leért, amit férfi lévén még az idős ember is megnézett, mennyire telt. A kék selyem ruha pedig úgy feszült rá, amivel ezt még inkább kihangsúlyozta. Közben a kis szütyőből előkerült még egy teljes font.

- Kisasszony?

- Fogadja el, kérem! Annyira megázik még a lovaival, mire hazaérnek, vagy legalább egy fedett helyre.

- Igazán nagyvonalú magától, kisasszony - még egy halvány piros folt is megjelent a szeme alatt, olyan zavarba jött ettől a kedves gesztustól. Ritkán bánnak vele ilyen módon. A legtöbb nemes lenézi a munkás embereket. Főleg, ha bérkocsit hajtanak. Meg kellett állapítania, hogy ez a nemes kisasszony, nem csak elbűvölően csinos lehet az utazó köpenye csuklyája alatt, de roppant meleg szívű is.

Elfogadta azt a plusz pénzt, amit a hölgy nyújtott felé, majd megemelve kopott kalapját visszaugrott a bakra és lassan megfordulva hagyta el a birtokot.
A kisasszony pedig egy halvány mosollyal fordult táskáját fogva a lépcső felé. A tetején biztosra vette, hogy egy komorna áll, vagy egy szolgáló, akit a nővére küldött ki elé.

Hamar döbbenet lett rajta úrrá, mikor a márványlépcső tetején nem egy szolgáló állt, hanem maga a nővére, utazó ruhában.
Tétova mosoly volt a köszöntése testvérének, aki egyébként a megszólalásig hasonlított rá. Hiszen ikrek voltak!

- Joelle? - szólalt meg suttogva, hiszen testvére komoly arca egészen megdöbbentette, sőt még rémületet is okozott neki. Főleg, mikor olyan szorosan szorította meg csuklóját a csipkék ellenére is, amelyek fedték bőrét, hogy nem volt kérdéses, milyen csúnya nyoma marad másnapra.

Testvére nem szólt egy szót sem, csak lepisszegte, majd maga után húzta az éjleple alatt egy másik ajtó felé, valószínűnek tartotta a kisasszony, hogy a cselédek bejáratát használták, hiszen olyan szűk volt a folyosó, és olyan kacskaringósak voltak a lépcsők.

Nem tudta szegény lány, hogy a döbbenet még csak ezután lesz igazán nagy...

Két hónappal később

Korán ébredt.
A szobalánya még nem jött be hozzá, hogy elhúzza a függönyt. Sőt, talán a nap sem kelt még fel, tekintve, hogy nem hallott még madár csicsergést kintről. Igazából semmilyen mozgolódást sem hallott a házban. Bár ki tudna jól aludni egy idegen ágyban? Kezdte ugyan megszokni a hatalmas ágyat és a puha párnákat, azonban még mindig nem volt teljesen kényelmes a számára.