Talán örökké - Tom Denem ff.

~1~

Rohantam. Nevetve, néha egy-egy sikolyt hallatva rohantam a roxforti birtok furcsábbnál furcsább zugaiban. Fekete, vállig érő hajam pajkos játékot űzött a gyengén lengedező széllel. Kezemben egy bájitaltankönyvet szorongattam, amelynek lapjai vadul hullámoztak a száguldásomtól. Első lapjára a sok-sok régi név mellé a legújabb volt bevésve: Tom Rowle Denem.
Az említett személy a szokásosnál kicsit dühösebben szedte lépteit mögöttem.

Sokak szerint Tom egy kibírhatatlan, de annál ellenállhatatlanabb és csábítóbb személyiség volt. Fekete haja mindig gondosan oldalra fésülve foglalt helyet feje tetején, szürke szemei szinte lyukat égettek a tekintetekbe, magas termete és komor, de annál gyönyörűbb mosolya pedig csak hab volt a tortán. Sokan pályáztak rá, mégis csak egyetlen lánynak sikerült rajtam kívül a közelébe férkőznie; Amelia Sprout-nak. Nem volt nehéz kitalálni, hogy mivel sikerült magába bolondítani a fiút; Szőke haja, ragyogó mézszínű szemei, édesen hangzó nevetése csak úgy vonzotta a tekinteteket. Emellett elérte Tom szemében a legfontosabb mércét is; ő volt a Roxfort egyik legtehetségesebb diákja.

Hangosan nevetve rohantam továbbra is a Fekete-tó partján, Tommal a nyomomban. Csak idő kérdése volt, hogy mikor ér utol. Erre a kevésnél is kevesebbet kellett várni, mikor 1 méteres körzetembe lépett, egyetlen ugrással rámvetette magát, és kezemből vad mozdulatokkal elkezdte kihámozni a könyvét. Hát igen, többek közt a személyes tárgyai eltulajdonítására volt a legháklisabb.
- Tudod, hogy ilyen esetekben nem vagyok vicces kedvemben, Claire. Vagy inkább hívjalak Miss Hartley-nek? - kérdezte felvont szemöldökkel. Tudta, hogy ezzel a nevemmel lehet legjobban kihozni a sodromból.
- Mintha bármikor is vicces kedvedben lennél! - vágtam rá azonnal, még mindig a földön fetrengve.
- Nem firtatom. - vont vállat könnyedén. Szeretett azzal idegesíteni mindenkit, hogy teljesen higgadtan rámhagyja a befejezetlen dolgokat. Amennyiben nem volt szerinte elég fontos dolgokról szó.
- Leszállnám rólam végre? - kérdeztem egy rövid szótlanság után.
- Miért, talán zavar? - kérdezte felvont szemöldökkel.
- Most ugye viccelsz? Kit nem zavarna ha a belső szervei kishíján összenyomódnának, akkora súly nehezedne a testére? - kérdeztem kínosan elnevetve magam.
- Jogos. - ismerte be. Lepattanva rólam egy pillanat alatt magam mellett találtam Tom-ot. A kora szeptemberi levegő még kellemesen visszaidézte a nyarat, a napsütés pedig szikrázóan tükröződött a tó vizén.
- Gondolkodtál már azon, hogy velem miért viselkedsz máshogy, mint a többi létező emberrel? - kérdeztem a napsugarakat bámulva, kishíján megfosztva magam a látásomtól.
- Ez teljesen egyszerű. Mert te méltó vagy rá, és nem preferálod a sárvérűek jogait. - magyarázta kezeivel mutogatva közben.
- Ez nem magyarázat. Körülbelül 300 másik roxforti diákra igaz. Szóval mégegyszer megkérdezem; Miért vagy velem más? -
- Nem hagyod annyiban a dolgokat, igaz? - kezdte rám nézve, mire én már kezdtem volna hevesen bólogatni, de folytatta: - Én viszont igen. - mondta, és felállt a napsütötte fűből. Visszaindult a kastély irányába, én azonban egy szempillantás alatt felpattantam, és visszarántottam karjánál fogva. Igaza volt; Nem hagyom annyiban.

Nem szóltam semmit, csupán mélyen a szemébe néztem. Ennyivel is tudtára tudtam adni, hogy mit akarok.
- Claire, ennyi év ismerettség után már igazán tudhatnád, hogy nem fogok beszélni. Már azzal is meg kellene elégedned, hogy ennyit elmondtam. - mondta az arcomba. A mondat vége felé egyre közelebb hajolt hozzám, utána pedig kirántotta karját a tenyereim közül, és folytatta útját a kastély felé. Sóhajtva néztem utána. Már megszoktam az efféle reakciókat, ha az ember az egyetlen személy, aki közel áll Tom Denem-hez, meg kell szokni a rendszeres kirohanásait, elég nagy mértékű hangulatingadozásait, lekicsinylő hozzászolásait bármilyen témához, de legfőképpen a makacsságát, és ragaszkodását.

Nekem nem volt kedvem sem visszamenni a kastélyba, sem Tom után menni, így inkább újra leheveredtem a fűbe. Szombat volt, így sehová nem kellett különösebben sietnem, legfeljebb megírni a temérdek felhalmozódott házi feladatomat, és dolgozatomat, amelyek szobámban tornyosultak az íróasztalomon.