Talán örökké - Tom Denem ff.

~3~

A meglepettségtől védekezni sem tudtam. Karjaim Tom arcára helyeztem, és megpróbáltam eltolni magamtól, de nagyon határozottan, és ragaszkodóan szorított magához.
- Tom, ez nem helyes. - váltam szét egy pillanatra, de épphogy ki tudtam mondani, a következő pillanatban már ismét forró ajkai ízét éreztem. - Hisz mi... Mi csak barátok vagyunk! - tettem egy újabb kísérletet, azonban semmit nem értem el vele.
- Nem érdekel. - mordult bele a csókba. - Túlságosan szükségem van rád ahhoz, hogy megtarthassuk a ,,csak barát" viszonyunkat. - adott magyarázatot, karjai pedig derekam köré vándoroltak, szorosan összefonódva.

Ezúttal megpróbáltam határozottabb lenni, és kezem ajkaink közé tettem, elválasztva ezzel őket egymástól.
- Tom, nem... Nem lehet. Ez minden határt átlép. - suttogtam, homlokom az övének támasztva.
- Ha veled vagyok, nem léteznek semmilyen határok. Legfőképp kettőnk közt nem. - simított végig óvatosan az arcomon. - Te még sosem érezted köztünk a szikrát? - kérdezte suttogva.
- Sosem gondolkodtam ilyesmiken. - válaszoltam mosolyogva.
- Én viszont annál inkább. - hajolt még közelebb. Forró leheletét már ajkaimon éreztem, jellegzetes levendula illata pedig akaratlanul is furcsa érzéseket váltott ki bennem.
- Tom... Neked ott van Amelia. - tértem a tárgyra, ami leginkább foglalkoztatott. Nem adhattunk okot neki, hogy minden eddig alaptalan gyanúja valósággá beigazolódjon.
- Amelia és te olyan vagytok, mint a föld, és az ég. - magyarázta meg.
- Akkor miért vagytok még mindig együtt? - tettem fel újra a kérdést. Fél éve mást sem kérdezek tőle.
- Ugyanaz a válaszom. Van benne valami, ami mellette tart. Azonban ezenkívül mégegy furcsa érzést érzek, ami valamiképp feléd húz.
- Tom... - sóhajtottam fel. - Ez így nem fenntartható. El kell döntened, melyik érzés erősebb. Ha nem teszed, és továbbra sem vágod el egyik szálat sem valamelyik irányból, szét fog szakítani. - magyaráztam két kezem nyakára téve.

- Engem két nyomorult érzés nem szakíthat szét. Nem engedem. - suttogta homlokát az enyémnek döntve. 

- Ezt nem tudod irányítani. - jelentettem ki halványan elmosolyodva. - Senkisem tudja. Még te sem. - mondtam kissé könnyes szemekkel. 

- Ismersz bárkit rajtam kívül, akiről feltételeznél bármi ilyesmit? - kérdezte ujjait szép lassan állam alá futtatva. Fejem felemelte, hogy a szemembe tudjon nézni. Szürke szemei ragyogása szinte lyukat égetett belém, mint minden eddigi alkalommal is, most azonban valami... valami más volt. Eddig a mélyre hatoláson kívül semmi különösebb érzelmet nem váltott ki belőlem, abban a pillanatban viszont valami egészen más mardosott belülről. 

- Dehogy. - mosolyodtam el lesütött szemmel. Pont elég volt 13 év ismerettség ahhoz, hogy tudjam, ha Tom el akar érni valamit, azt nemcsak, hogy eléri, hanem mindenkit, aki az útjába áll, ellöki. 

- Fogalmad sem volt róla, hogy már jó ideje más szemmel néztünk egymásra, igaz? - kérdezte, közben pedig hajam egyik tincsét a fülem mögé tűrve időzött el a nyakamnál.

- Hamarabb tudtad, mint én, igaz? - válaszoltam kérdéssel a kérdésre. Néha azt éreztem, sokkal jobban ismer ő engem, mint én saját magam. Visszafelé ez nem igazán volt elmondható. 

- Azt is hamarabb tudtam, hogy a mardekárba fogsz kerülni, hogy a fenébe ne lett volna tudomásom erről? - csóválta a fejét egyre közelebb hajolva hozzám. - De azt akartam, hogy te magad lásd be. És ez most történt meg. - suttogta. Ajkaink szinte már súrolták egymást, forró leheletét pedig minden percben a bőrömön éreztem. 

Reggel az első napsugarak érintéseire keltem, amelyek már beszűrődtek az ablakokon. Lassan kinyitottam szemeim, és meglepődve tapasztaltam, hogy a könyvtárban aludtam el. Körbenéztem, Tom azonban sehol nem volt. Meg sem lepődtem, tipikusan rá illett ez a tett. Egy ásítást követően felálltam, és elindultam megkeresni Catherine-t, kikerülni Amelia árgus pillantásait, reggelizni, és nem utolsó sorban felkeresni Tomot. A tegnap este történtek elvakítottak, és nem tudtam kontrollálni a tetteim, arra azonban már akkor is rájöttem, hogy amit tettünk, annak sosem lett volna szabad megtörténnie. Tom és én... az lehetetlen. Amelia így is állandóan gyanakszik, eddig viszont legalább oka nem volt rá. Most már van. Megadtam neki, amit sosem akartam. Mi ketten... Mi sosem lehetünk többek szimpla barátoknál. Igen, akkor még ezt gondoltam.

Felmentem a klubhelyiség lépcsőjén, ami a szobákhoz vezetett, közben pedig megint ugyanazokat a veszekedéshangokat hallottam, ugyanabból az irányból. Nyeltem egy nagyot, mivel most már bármikor fennállt a lebukás esélye. Sóhajtva mentem tovább, egyenesen a szobánkba, ahol Catherine még valószínűleg az igazak álmát aludta. Csendben benyitottam, a helyiségben azonban senkit sem találtam, egészen addig a pillanatig, amíg balra nem néztem. Catherine ugyanis ott állt, maga előtt összefont karokkal, tekintetével engem méregetve. 

- Mégis hol a fenében voltál egész éjjel? - kérdezte döbbenten. 

- Tudod... ahol mindig. - hazudtam az első dolgot, ami eszembe jutott. Visszagondolva ez életem egyik legostobább döntése volt. 

- Nem Claire, nem tudom. Éjjel általában az ágyadban szoktál aludni tudod... Mint az elmúlt 6 évünkben mindig. - követelt magyarázatot felháborodva.

- Hát, igazság szerint... A könyvtárban voltam. - nyeltem egy nagyot, mivel Catherine arcán megkönnyebbülés ütötte fel a fejét, a legjobb része viszont még csak ekkor következett. - Tommal. - fejeztem be, mire minden arcizma összerándult. 

- Claire, jól figyelj, mert csak egyszer kérdezem meg. Történt köztetek bármi említésre méltó? - kérdezte, próbálva higgadt maradni.

- Attól függ, kinek tervezném említeni. Neked? Igen. Amelia-nak? Nem.

- Ha ez megint valami olyasmi, ami belefér a barátságba, és csak ugratni próbálsz, akkor, Claire, én esküszöm, hogy rádküldöm a Cruciatust. Tehát, újra felteszem a kérdést. Történt köztetek bármi, ami a kapcsolatotokat illetően nem tartozik bele a normális kategóriába? - kérdezte felvont szemöldökkel.

- Annál egy kicsit több is. - húztam el a számat, várva a reakciót.