Veronika

1. fejezet

Az élet egy óceán. Mindig így gondoltam. Ebben igazam is volt. Viszont egyvalamiben tévedtem: nem az emberek a csúcsragadozók, ó, nem. Mi csak jelentéktelen bohóchalak

vagyunk a cápák rengetegében, az õk világában. Na de kezdjük az elejérõl.

Történetünk egy kellemesen hûvös márciusi reggelen kezdõdik az Andróczky-villában, Pesten. A szobalányom éppen egy fûzõvel fojtogatott, mikor megkérdeztem tõle:

-Mondd, Anna, te még sosem szerettél volna elszökni?

-Elszökni? Talán kissé szorosra húztam Veronika kisasszonyon a fûzõt? Ugyan mit csinálnék én, ha innen elmennék, felcsapnék kalóznak? -tudakozódik kacagva.

Anna azóta volt a szobalányom, mióta az eszemet tudom és kitûnõ társalgó partnernek tartottam, bár kissé más a gondolkodásmódunk.

A tartalmas eszmecserénk után még fölhúzta rám a vérvörös ruhámat és hajkoronámat feltûzte egy kontyba a fésülködõ asztalom elõtt. Belenéztem a tükörbe. Egészen szépnek találtam magam: szénfekete hajam és a kék szemem édesanyámtól örököltem. A világos szemeimet hosszú, sötét szempillák árnyékolták. Orrom hegyes, elegáns. Bár a füleim kissé nagyobbak voltak a kelleténél, ezt tökéletesen ellensúlyozta tejfehér bõröm tisztasága. Anna befejezte a hajszobrászkodást, indulnom kellett megreggelizni. Az étkezõbe menet elhaladtam a hölgyek szalonja mellett, ahol megláttam egy csokor gyönyörû virágot az asztalon. Biztosan Eszthernek, a nõvéremnek hozta valamelyik udvarlója. Éppen beleszagoltam volna, amikor valaki a hátam mögött megszólalt:

-Én nem tenném a kisasszony helyében.

Ekkor vettem észre, hogy a virágcsokorból kitûnik egy rendkívüli szépség. Egy szegfûszeg, amire halálosan allergiás vagyok. Mikor hátrafordultam, hogy megköszönjem a különös idegennek, nem volt ott senki. Biztosan csak a képzeletem játszik velem-gondoltam és folytattam utamat az étkezõbe.

A hatalmas teremben már ott várt a családom. Anyám, apám, a nõvérem és a bátyám, Miklós. Mikor beléptem, minden szem vádlón rám szegezõdött jelezvén, hogy elkéstem.

-Ó, õméltósága fel méltóztatott kelni, így kilenc órakor-mondta az ajtó mellett álló órára pillantva Eszther. A kijelentését egy apró szemforgatással díjaztam, majd bocsánat kérõen egy finom mosoly kíséretében anyámra pillantottam.

-Elnézést a késésért!

-A mostani a héten már a harmadik volt! Mi lesz veled, ha férjhez adunk? -sápítozott anyám.

Szó nélkül leültem az aprólékosan díszített székemre egy cinkos pillantást váltva apámmal. Õ is gyakran szokott késni, de a grófné sosem mer neki szólni. Nem mintha annyira ijesztõ ember lenne, csak anyám a hagyományok szerint él. Vagy inkább a hagyományoknak él.

A früstök után a kertbe kellett mennem festõ órára. A rózsabokrok között sétálva-álmodozva, mint mindig-belebotlottam egy idegenbe. Egy valószínûleg bátyámmal egy idõs, felettébb jóvágású férfiba. Piszkosszõke haja látszólag össze-vissza állt, de én pontosan tudtam, hogy reggel legalább fél órát veszõdött vele, szemei sötétek voltak, mint az ég, mikor a Hold eltakarja a Napot.

-Mélységesen sajnálom az imént történteket, hölgyem! Ortheczy Gyula vagyok, Andróczky úrhoz jöttem. Megtudhatnám a becses nevét?-mondta puha kezével felsegítve a földrõl.

-Ne bízzon benne!-hallottam újra azt a mély hangot a hátam mögül.

-Ki maga?- pördültem meg a tengelyem körül a már ismert hangra, remélve, hogy ezúttal látni is fogom gazdáját, azonban természetesen csalódnom kellett.

-Maga hallotta?-kérdeztem bosszúsan.

-Ugyan mit?-csodálatos, most biztosan háborodottnak hisz-feltételeztem. Ám arca és hatalmasra tágult pupillái másra utaltak, persze ezt csak visszagondolva vettem észre.

-Oh, semmit, bizonyára csak csengett a fülem. Elnézést az illetlenségemért, Andrócky Veronika vagyok. Miféle ügyben keresi atyámat?

-Elnézést kérek, de az amolyan titkos ügy..

-Értem. Nos, viszlát Ortheczy Gyula!-indultam volna a festõ pavilonba, de még utánam szólt, én pedig mellkasomból kitörni akaró szívvel visszafordultam.

-Remélem, a közeljövõben találkozunk!-mondta félmosolyra húzva száját.

Könyvekben már olvastam olyat, hogy a fõszereplõ és élete értelme elsõ látásra szerelembe esnek, de soha nem hittem, hogy ez velem is megtörténhet. Természetesen ezt is rosszul gondoltam. Mármint abban a részben igazam volt, hogy elsõ látásra megszerettem, halálosan és visszavonhatatlanul belé voltam esve, viszont abban kételkedem, hogy õ is pontosan így érzett irántam.

Miután feleszméltem pillanatnyi ábrándomból, elsétáltam a festõ szobának használt fehér pavilonhoz. Már megérkezett Miss. Elisabeth a felállított festõállványokat elnézve elég sok ideje.

-Szép napunk van, nem igaz?-kérdi a fiatal nõ.

-Gyönyörû. Már rég vártam annak az ocsmány télnek a végét-válaszoltam fintorogva.

Rövid beszélgetésünk után hozzáfogtunk a tájképek festéséhez és sikerült az elsõ ecsetvonással belekennem a kankalinsárga festéket a hajamba. A közelben lévõ kúthoz rohantam a festõ oktatómmal a nyomomban.

-Ugyan már, Veronika kisasszony! Egy kis festékbe még nem halt bele senki.

-Én attól tartok, hogy valaki meglát és holmi festékpacás hajú bakfisnak néznek!-siránkoztam.

És ekkor találkoztam aznap másodszorra is -ami nagy számnak számított- a nõvéremmel.

-Téged mi lelt?-kérdezte.-Rádürített egy madár?-folytatta gonosz vigyorral az ajkán.

-Roppant szellemes vagy, de most, ha megbocsátasz, dolgom van-jelentettem ki feldúltan és folytattam utamat a kút felé.

Az elkészült festményeket nézve levontam a következtetést, miszerint Miss. Elisabethté jóval szebben sikerült, mint az enyém, és ez egy pillanatig zavart, de betudtam annak, hogy õ már több évnyi gyakorlat birtokában volt. Mintha olvasni tudna a gondolataimban, megszólalt.

-Nahát, Veronika kisasszony, gyönyörû a festménye. Rengeteget fejlõdött a legutolsó alkalom óta!

-Igazán köszönöm, de a magáét még így sem tudtam felülmúlni-válaszoltam kínos mosolyra húzva a számat.

-Ugyan, kisasszony, mindig van hova fejlõdni.

-Valószínûleg igaza van-pillantottam a pavilon falára felakasztott aranyozott órára.-Ó, Istenem, megint elkések-mondtam rémülten.

-Tudja, a maga korában én is pont ilyen voltam-kuncogott Miss. Elisabeth. Ezután biztosítottuk egymást, hogy még viszont fogjuk látni a másikat, és elkezdtem rohanni a villánk felé.