Veled vagy nélküled I.kötet: Barátságból szerelem //Uchiha Izuna f.f.//

48.fejezet

Sötétség ölelte körül a vékonyka testet, és ő ott feküdt. Nem érzett semmit. Lassan felnyitotta szemeit, felült, körbe tekintett, csak sötétséget látott mindenhol. Fel állt, majd ismét körbe tekintett, hátha lát valami fény forrást, de ez nem így lett.

- Izuna? Madara? - pillantott jobbra-balra Sayuri - Hol vagytok? És én hol vagyok?

Semmi. Nem látott semmit, és senkit, így elindult egyenesen. Mindegy merre megy, esetleg hová, csak ne maradjon egyhelyben, mert akkor nem jut sehová. Csak ment, ment és ment, de ugyanúgy sötétség volt vele. Sehol nem volt fény. Elgondolkodott. Hogy került ide? Mégis mi történt pontosan? Mi ez a hely? Hiába törte fejét, s gondolkodott, nem jött rá hogyan került oda, mi történt, és mi ez a hely. Azt tudta, innen ki kell jutnia, bármi is lesz az ára, de ki fog innen jutni.

Egyre csak haladt, és haladt. Tájékozódni sem tudott rendesen, hiszen a sötétségen kívül nem volt semmi. Megállt kicsit zihált, hisz régóta sétál már. Körbe nézett, de mind hiába volt ez, úgy se fog történni semmi, nem is lát majd senkit. Egy próbát mégis megér

- Van itt valaki? Hahó! Ha igen, kérem segítsen! - kiabálta

Várt. Várt és várt, de nem jött válasz. Sayuri tudta egyedül van, magára van utalva. Tovább állt, ha jutni akar valamerre, akkor itt nem állhat meg, muszáj menni míg lábai bírják. Egyik lábát vetette a másik után, falta a távolságot, reménykedve találkozik valakivel, vagy jut valahová, de ez a kis reménysugár lassan kezdett meghalni benne. Reménytelenül és céltalanul sétált, már nem reménykedett, nem érdekelte semmi, csak ment és ment, nem számított mi ez a hely, hogyan került ide valamint mégis mi történt.

Telt az idő, úgy érezte már órák óta sétál. Zihált. Fáradt volt, hazudott volna ha azt mondaná, nem fél, holott ez nem így van. Félt. Semmire nem emlékezett. Nem tudott ő semmit. Annyit tudott, ki kell innen jutnia, vissza akar menni, oda ahová tartozik. Lerogyott kezeibe temette arcát, halk zokogásba kezdett

- Izuna... Madara.. hol vagytok? - sírta, de választ nem kapott.

Halkan zokogott, nem is nézett fel, arra sem lett figyelmes, hogy a sötétséget vakító világosság váltja fel. Léptek zajára lett figyelmes, erre pedig azonnal felkapta fejét. Ekkor vette igazán észre, eltűnt a sötétség, helyét vakító világosság váltotta fel. Bal kezét szemei elé helyezte, evvel tompítva a fényt. Mikor szemei hozzá szoktak a fényhez, egyenest a távolba meredt. A távolba, ahol négy alakot vélt megpillantani, akik felé sétálnak. Egy megkönnyebbűlt mosoly jelent meg ajkán, szemei bekönnyeztek a boldogságtól.

Van remény! Haza kerülhet! Újra láthatja Izunát, nem kell félnie attól, hogy itt ragad.

- Hé, itt vagyok! - kiabálta, jobb kezét felemelve integetett a négy alaknak.

Fülig érő mosolya, lassan le hervadt, szája pedig lefelé görbűlt, ahogyan tisztán ki vehette azt a négy alakot. Szüleit és két barátját, Sanaét valamint Lokit vélte felismerni. Sayurinak sem kellett több, azonnal felpattant. Feléjük rohant, mikor oda ért hozzájuk, azonnal szülei nyakába borult, és halk zokogásba kezdett. Elnyomott fájdalma, felszínre tört. Érezte, ahogyan szülei gyengéden de mégis erősen szorítják magához egyetlen gyermeküket, ahogyan nyugtatják őt

- Semmi baj kicsim! Minden rendben van - mondta mély férfias hangján édesapja

- Most már nem kell félned - mosolygott édesanyja

Sayuri perceket töltött el szülei karjaiban, majd elengedve őket, két barátja felé fordult. Sanae és Loki mosolyogtak. Sayuri nem habozott, egy kisebb lendülettel karjai közé zárta barátait. Magához szorította őket.