Beyond the limits | JiKook ✔️

Ichi

Fáradtan, izzadtan és kelletlenül battyogtam a szertárba, miután a tanár megkért, hogy pakoljam el a cuccokat tesi óra után. Nem is értem, miért pont engem kellett kiszúrnia. Oké, tudja rólam, hogy táncos vagyok, de ez még nem jelenti azt, hogy előszeretettel veszek részt az óráin, vagy örömmel pakolok el a többiek után. De nyilván az én szünetemből lopjon, mintsem a sajátjából. Elvégre, ha megteheti, hogy diákokat csicskáztat ahelyett, hogy ő maga rendet tartana a számára kijelölt helyen, mi a francért mozdítaná meg a kisujját? Elismerem, az ő helyében valószínűleg én is ugyanezt csinálnám. Jó érzés lehet, hogy valaki mindig kinyalja a seggét, ahányszor csak megfújja az átkozott sípját.

Unottan rakosgattam helyére a kosárlabdákat, mert ugyebár minek csak egyet használni az óra alatt, miért is ne szedjük ki a helyéről az összeset? Akárhogyis, korántsem ez a kedvenc elfoglaltságom, pláne, hogy emiatt rengeteget kell hajolnom, ráadásul a kis tetvek folyton elgurulnak, ha berakom őket a helyükre. A sokadik alkalom után már olyan szinten felcseszett, hogy kénytelen voltam hangosan szitkozódni.

- A kurva életbe már! - rúgtam idegesen a labdába, ami az istennek se akart a helyére kerülni, mert folyton legurult a többi tetejéről. Nem hiszem el, hogy ilyen szarságokkal kell eltöltenem a szünetemet!

- Ne segítsek? - hallottam meg hirtelen egy hangot a hátam mögül, mire meglepetten fordultam meg, ugyanis észre sem vettem, hogy rajtam kívül más is tartózkodik a szertárban. Mégis ki ez és mikor jött be ide? - A tanár küldött, hogy segítsek összeszedni a cuccokat, de látom, a nagyját már elpakoltad - állapította meg körbepillantva az aprócska helyiségben, én pedig csak egy szemforgatással díjaztam, hogy a tanárnak sikerült pont olyant küldeni mellém, aki sikeresen rám hagyta a munka nagyrészét. Vagy inkább az összes részét.

- Kár volt idefáradnod - morogtam oda neki frusztráltan, hátat fordítva, hogy végre begyömöszöljem azt a rohadt labdát, ami az istennek se akart bemenni a helyére. - Mint látod, már befejeztem a rendrakást - vetettem oda neki kissé szemrehányóan, elvégre felidegesített, hogy képtelen volt elvégezni a számára kiszabott feladatot. Inkább hagyta, hogy kárba vesszen a teljes szünetem.

- Ne haragudj, jöttem volna hamarabb, csak kissé elhúzódott az átöltözés - kért elnézést bennebb lépkedve, engem azonban cseppet sem érdekeltek a kifogások.

- Már mindegy - morogtam, miközben végre sikerült begyúrnom azt a francos kosárlabdát a többi közé. - Hah! Ezt neked, köcsög! - kiáltottam fel diadalittasan, elvégre csak sikerült megnyernem a csatát ezzel a nyamvadt játékszerrel szemben. Elégedett mosoly ült ki az arcomra, azonban mikor megfordultam, a mosoly szinte rögvest leolvadt az arcomról, meglátva a szemben levő srác szenvedő arckifejezését, ahogy próbálja visszafojtani, hogy kitörjön belőle a röhögés. - Most mi van? - kérdeztem rá felvont szemöldökkel, ugyanis fogalmam sem volt, mi a franctól lett ilyen jókedve hirtelen.

- Semmi csak... - nevette el magát beszéd közben - Te komolyan egy kosárlabdával veszekszel? - húzódott szája széles vigyorra, melynek köszönhetően látni vélhettem kivillanó nyuszifogait.

Ahogy idétlenül vigyorgó arcára néztem, feltűnt, hogy egyáltalán nem ismerős ez a srác. Tuti a mi sulinkba jár? Egyáltalán részt vett a torna órán? Az százas, hogy nem az osztálytársam, mert rájuk azért emlékszem, mégha nem is vagyok különösebben egyikükkel sem jóban. Ha viszont nem vagyunk osztálytársak, akkor csak abba az osztályba járhat, akikkel együtt volt a tesink. Bevallom, annak ellenére, hogy ez a végzős évem a gimiben, szinte egyetlen embert sem ismerek a suliból az osztálytársaimon kívül. Ez valószínűleg annak is betudható, hogy eléggé introvertált személyiség vagyok, emiatt pedig nem igazán megy az ismerkedés meg a haverkodás. Az osztálytársaimról sem tudok kábé semmit a nevükön kívül, ahhoz is majdnem egy egész év kellett, hogy meg tudjam őket jegyezni. Emiatt nem szokatlan, hogy nem ismerem a sulinkba járó diákokat, nemhogy alsóbb éveseket, de még a saját évfolyamomat sem. Ez a srác pedig határozottan nem ismerős még látásból sem. Nem sokkal magasabb, mint én, sötét, szinte már fekete haja van, valamint hatalmas, őzike szemei, melyek árasztják magukból a gyermeki csillogást. Létezik, hogy ez a gyerek fiatalabb nálam? Az arca alapján kisgyereknek tűnik még, viszont ha végigvezetem tekintetem testalkatán...nos, határozottan nem egy kisgyerek jut róla eszembe, az biztos. Pólója rásimul izmos mellkasára, karján feszítés nélkül is pontosan kivehetőek gondosan felépített izmai, a combjáról nem is beszélve, mely most fekete, térdnél szakadt farmerbe van bújtatva. Így, hogy van lehetőségem alaposan szemügyre venni őt, azt mondanám, helyes srác, testalkatának köszönhetően azonban totálisan elüt az általam alkotott kezdeti képtől. Mindenesetre bármennyire is nézzen ki jól, nem fogom jószívűen elnézni neki, hogy itt hagyott egyedül a francba, melynek köszönhetően sikerült eltökölnöm tíz értékes percet az életemből.