31 nap

1. Hajnali harmat (Binsung)

— Csak hogy tudd kedves Changbin, te nekem nem parancsolsz -fújta fel az arcát durcásan Jisung, majd amikor semmilyen reakciót nem kapott a másiktól egyszerűen sarkon fordult és elindult a saját otthona felé. Az idősebb fiú csak bámult maga elé, hiszen párja mindig mindent túl reagál, ám most igazat kellett hogy adjon neki. Messzire ment azzal a kijelentésével, hogy nem találkozhat a náluk idősebb ausztrál fiúval. Bár mentségére szóljon, hogy Chan igazán jóképű és szinte mindenkit az ujja köré csavar egyetlen pillanat alatt. Ugyanakkor, Changbin nem Jisungban nem bízott, hanem magában. Félt hogy nem elég jó neki, félt hogy bármikor elveszítheti őt és a legjobban attól rettegett, hogy ha Jisungnak nem kell, akkor senki másnak sem.

Két nappal ezelőtt megbeszélték, hogy mindketten a fiatalabbnál alszanak, ám a kis veszekedésük után Changbin nem tudta hogy mihez kezdjen. Haza már nem mehetett, hiszen nagyon későre járt, viszont abban sem volt biztos hogy párja szívesen látja ezek után őt. Percekig tartó örlődés és számos magában lefolytatott vita után, végül elindult barátja után.

A mókus fiú próbált kitartóan haragudni, ugyanakkor túlságosan is szerette Changbint és tudta nagyon jól, hogy miért mondta azt amit. A tudat hogy egyedül marad, számára is nagyon ijesztő volt, sőt, egy Changbin nélküli világ még borzasztóbb lett volna.

A nap folyamán a szülei elkezdték kihordani a költözéshez szükséges dobozokat, amikért a teherautó korán reggel fog jönni, így a kocsi feljáró szinte használhatatlan volt. Átvágott a zöld pázsiton és már éppen be akart menni a házba, amikor a néven szólították.

— Jisung, kérlek beszéljük meg -hallotta ismét, most már sokkal tisztábban és érthetőbben. Changbin a hajnali hármat által átitatott füvön térdelt. A gyér fényben -melyet az utcai lámpák biztosítottak- látható volt a nadrágja elterülő egyre nagyobb folt. Arca megviselt volt és látni lehetett könnyei maradványát, mely bizonyította hogy vannak érzései. — Sajnálom. Nem akarlak elveszíteni. Túlságosan is elvetettem a sulykot, de engem is meg kell értened -szabadkozott az alacsonyabb. Jisung felpillantott a sötétségbe burkolózott emeleti ablakra, majd elengedte a kilincset, elindult a zöld gyepen és végül Changbin elé térdelt. Mindkét kezét megragadta, ujjaikat összefúzte, de nem nézett párja szemébe.

— Annyira sajnálom Binnie -suttogta közéjük ezt a pár szót. Félelmetes volt belegondolni abba, hogy itt és most mindennek vége lesz.

— Ne kérj bocsánatot -ingatta a fejét. Kiszabadította egyik kezét, majd a fiú álla alá nyúlt és megemelte azt. Sose látta még azt a fájdalmat és bánatot szerelme szemében mint amit abban a pillanatban. — Sungie?

— Sajnálom Binnie -ismételte meg magát most már egy fokkal hangosabban. —, de már nem szeretlek -tette hozzá ismét suttogva. Könnyei kíméletlenül mardosták szemeit és képtelen volt visszatartani azokat.

— Ha így lenne, akkor nem sírnál -mosolyodott el, majd ujjaival elkezdte letörölni a kibuggyanó cseppeket — Ki fogunk tartani. Én legalábbis biztosan, hisz te vagy a mindenem és nem kell aggódnod a távolság miatt. Bárhova mész tőlem nem szabadulsz meg egykönnyen. Amikor csak tudlak megyek és meglátogatlak. Minden nap felhívlak és ha nem is a karjaim közt alszol el, akkor is ott leszek a vonal másik végén.

A fiatalabb szó nélkül vetette magát a karjai közé és csak sírt. Lehetetlenség lett volna bármit is mondani, hisz könnyei megállíthatatlanul folytak le arcán. Changbin szorosan ölelte magához, hiszen tudta hogy ez volt az utolsó alkalom hogy így tarthatta szerelme törékeny testét. Talán egyszerűbb lett volna, ha tényleg véget vetnek mindennek, de ezt egyikük sem akarta, így inkább ezt a fajta szenvedést választották. Azon az utolsó éjszakán, kint a csillagok alatt, a hajnali hármat által átitatott gyepen ígéretet tettek egymásnak. Megfogadták, hogy bármi történjen ők mindig ott lesznek egymásnak és sosem hagyják hogy a távolság szét szakítsa őket. Az egymás iránti szeretet minden akadályt legyőz.