szerelmem záloga [charles leclerc; pierre gasly]

különleges küldemény

Kedves Pierre!
Sosem gondoltam volna, hogy valaha is egy papírlap segítségét kell kérnem, hogy kifejezzem az érzéseim. Mindig is ki tudtam mondani neked, ami bennem volt, vagy éppenséggel tettek beszéltek helyettem. Most pedig egy szó sem jön ki a számon, s nem is láttalak, érintettelek úgy, mint egykor. Szeretném neked leírni, miért fogok úgy cselekedni ahogy, de tudd, ez lesz életem legrosszabb pár perce, míg leírom. Sőt, lehet napok fognak eltelni azzal, hogy megfelelő szavakat körmöljek le. Viszont azt hiszem ebben az esetben az összes szó csak egy illúzió, ami éppen le fogja rombolni a legszebb Paradicsomot a világon. A szerelmünket.

Sosem tudtam igazából ki vagy. A mai napig vannak olyan pillanatok, amikor nem ismerlek ki, és biztosan én is keltettem benned ilyen érzéseket. Tudtunk volna többet tanulni egymásról, s egymástól, de azt hiszem itt az idő, hogy mindezt megállítsam, még mielőtt baj lenne.

Fiatalabb koromban ismertelek meg, amikor még Charles veled együtt versenyzett. Tizenéves voltál, akárcsak én. Gyakran töltöttél a Leclerc házban időt, ahogy én is. Míg ti mindenféle stratégiát beszéltetek, vagy éppen egymással versenyeztetek az udvaron, én leginkább főztem és anyáékkal festettem. Mindent megadtam volna azért, hogy egyszer végignézzem a tréningeteket, de a szüleim mindig azt mondták, hogy ez határozza meg a teljesítményeteket, így ha lehet, ne zavarjak közbe. Tehát kihagytam az összes edzést, csak a futamokra mentem, s így a képzéseken kívűl minden időt együtt töltöttünk. Vagyis én leginkább Charlessal voltam, ami minket közel is hozott egymáshoz. Nem csoda, hogy hamar jobban kezdtük kedvelni egymást és járni kezdtünk. Veled nem igazán beszéltem, teljesen eltávolodtunk. Egészen két évvel ezelőttig semmit nem beszéltünk, majd a baráti összejöveteleken rájöttünk mennyire is hiányzik nekünk az az idő, amikor mi hárman a legjobb barátok voltunk. Charles elfoglalt volt, éppen feszegette a határait és meg akarta mutatni az egész világnak mennyire is érdemli meg a vörösöknél az ülést. Veled egyre többet beszéltem, jól éreztem magam a társaságodban, s a versenyek alatt pedig mind a két garázsba bejárásom volt. A két legfontosabb ember számomra egymás ellen versenyzett, testközelből. Majd csattant minden, nem rajtam, rajtad. A lefokozásod, a hirtelen rossz teljesítményed miatt... kész csapásként élte meg a három család és próbáltunk kitartani egymás mellett. Sokszor mentem el veled szórakozóhelyekre, mert ezektől kicsit felszabadultabb voltál. Boldogabbnak látszottál miután már volt benned ital, önfeledten táncoltál a parketten mindenkivel és pár órára is, de elfelejtetted a sok bajt az életedben. Azon kívűl sokat jártunk ki a monacóival is, gyakran ültünk be éttermekbe, vagy tartottunk társas esteket. Szépen lassan pedig rájöttem ezidő alatt, te sokkal jobban figyeltél rám, mint a saját barátom. Akivel a nap minden egyes percét együtt töltöttem, mégis azt éreztem fogalmam sincs kivel alszom egy ágyban. Mintha egy idegen mellett töltöttem volna a mindennapjaim, akinek még mindig adtam a szavára és számítottam rá önfeledten. Annyira keveset kommunikáltam vele, hogy a gondolataim szépen lassan átszegeződtek rád. Te nevetettél meg a legtöbbször, veled beszéltem a legtöbbet és rá kellett jönnöm szívesebben vagyok veled, mint a saját barátommal. Még a szülinapomon is veled táncoltam át az estét, mert ő nem tudta saját magát elképzelni egy szórakozóhelyen, sok ember között. Az aznap esti csók pedig először rettenetes haragot táplált bennem feléd, pedig igenis élveztem minden pillanatát. Ahogyan a tenyeredbe fogtad az arcomat és a pulzusodat éreztem még a pulzáló hangulatban is. Csak úgy gondoltam hiba lenne saját magamnak is bevallani. Hisz barátom van, aki egy csodálatos ember! Nem érdemli ezt. Igen, most éppen jobbnak látja, hogyha nem több száz ember között ugrál, de egy ilyen napon nem a legjobb barátjának kellene velem lennie. Abban a pillanatban erre gondoltam majd a vele való hosszas veszekedés után mindent átértékeltem. Simán otthagytam azt az embert, akiért amúgy mindenemet megadtam volna, csakis azért, hogy az őrült francia barátját kórházba vigyem.
Utáltam kórházba menni, minden egyes pillanatát elfelejteném ha lehetne. A piszkosszürke várókat, a fertőtlenítő maró szagát, a köpenyben járkáló orvosokat. Minden ilyesmi rossz emlékeket hozott fel, a pár évvel ezelőtti eseményekről, s csak szabadulni akartam a fojtogató érzéstől. Mindenkire haragudtam abban a minutumban. A páromra, aki megütötte a legjobb barátját, rád, aki mindenféle gondolkozás nélkül megcsókolt. Magamat, hogy nem tudtam kettészakadni, hogy ott legyek mind a kettőtök mellett.