Farkas-dinasztia apai ágon

18.

Albus kedvtelenül sétálgatott London színes utcáin. Már jó pár órája ezt a tevékenységet művelte, hisz otthon még kevesebb lett volna kedve lenni az idegesítő testvéreivel, meg a több idegesítőbb szüleivel, akik folyton azt kérdezték, milyen a suli. Hát nem csoda, hogy Alnak nagyobb kedve volt inkább azt hazudni, hogy elmegy vásárolni és lehet, hogy csak estefelé ér haza. A fiú úgy gondolta, a 6 óra még nem este, még ha sötét is van már, így hát nem szándékozott legalább 8-9-ig hazamenni. Őszintén remélte, hogy nem fut bele semmi ismerősébe, akivel aztán kénytelen lesz eltölteni a maradék szabadidejét. Azonban ezzel kapcsolatos probléma tévedett.

Épp a Big Ben mellett sétált el, amikor a közeli buszmegállóban egy ismerős alakot pillantott meg. Rachel Lee-Lupin-aki után kiderül, kik a szülei, felvette a Lupin nevet is-barna bojtos sapkában, combig érő zöld kabátban és fekete farmerben volt. Ez alkalommal ismét nem a szokásos 9-10 éves kislány alakjában jelent meg, hanem 14 évesként és Albus nagy meglepetésre a haja is göndör volt. De lényegében ugyanaz a lány volt, mint máskor. És Alt ez abban a pillanatban érdekes módon megnyugtatta.

Odarohant Rachel-höz.

-Szia!-mondta kissé lihegve.

A barátja arcán halvány mosolyogni jelent meg.

-Nocsak Albus!-hallotta a fiú a fejében a megnyugtató hangot.-Hogyhogy te itt?

-Csak erre jártam. A szüleim nem képesek leszállni rólam.

-Furcsa. Nekem sosem volt ilyen érzésem.-Al talán csak képzelte, de Rachel hangja mintha szomorúan csengett volna az agyában.- Élvezd ki, amíg élnek! Én már csak tudom, milyen, amikor nincsenek melletted a szüleim, hogy megvédjenek...

Albusnak összeszorult a szíve.

-Mikor jön a buszod?-pillantott a buszmegállót jelző táblára

-Még 20 perc. Lekéstem az előzőt.

-Meghívhatlak addig egy sütire?-kérdezte a fiú és zavarában elvörösödött.

Rachel elmosolyodott.

-Persze, köszönöm!

Albus elgondolkozott, a lány milyen szép, ha mosolyog, de gyorsan megrázta a fejét és belekarolt a barátjába és elvezette a legközelebbi cukrászdába.

Al hellyel kínálta Rachel-t, majd ő maga is leült. A lány muffint kért-mert a többiről azt sem tudta, mi-, míg Albus répatortát az egyszerüség kedvéért.

Amíg megérkezett a süti, a két barát mindenféle baromságokról beszélt, ahogy ezt egyszerűbben lehet felyezni, reszelték a fingot.

-A torta-nyújtotta a tányért a pincér-és a muffin a csinos hölgynek-mosolygott a "csinos hölgyre".

Albusnak nem tetszett, ahogy a pasi Rachel-re nézett, ezért inkább megköszönte a sütit és udvariasan elküldte a fenébe. (Mármint nem Rachel-t!)

-És hogyhogy Londonba jöttél?-kérdezte Al.-A Roxfortot nem tartottad többé méltónak hozzád?

A Lupin-gyerek a szemét forgatta.

-Meg akartam nézni a várost. Meg az országot. Már jártam Westminster-ben, Lambeth-ben, Barbican-ban és Clerkenwell-ben.

-Ó. És még hova akarsz menni?

Még egy darabig elbeszélgettek Rachel terveiről, ám amikor elfogyott a süti, elindultak a buszmegálló felé, mert lassan megérkezett a lány busza.

-Akkor szia!-köszönt Rachel Al fejében, közelebb lépett a fiúhoz és megpuszilta az arcát.

-Szia!-motyogta Albus rákvörös fejjel.

Hazafelé még azon töprengett, miért érzi mindig teljesen hülyének magát Rachel mellett. És amikor rámosolygott... Az ifjú Potter teljesen elolvadt. Csak egy gatya, kabát, pulcsi cipő, póló, zokni és alsógatya maradt belőle...