Arany kalitka

1. Prológus

Geartia, Thuistad, Alderath-palota

(Írói szemszög)

Charlotte királyné, Geartia ideiglenes uralkodónője gondterhelten ráncolta a homlokát, amitől vékony bőre redőkbe gyűrődött. Már rendesen benne járt a korban, de ez nem látszódott rajta. Karcsú alakját barackszínű kosztümruha fedte, félhosszú szőke haja elegáns kontyba csavarodott a tarkóján. Egyszóval a megjelenése tökéletes volt, mint mindig. A hatalmas kovácsoltvas ablakból tökéletes kilátás nyílt a pompás parkra a kastély előtt. Charlotte királyné azonban nem is látta a parkot, csak bámult a messzeségbe. Mindig így tett, ha nehéz döntést kellett meghoznia, ez pedig az utóbbi idő egyik legnehezebbje volt. De ő döntött, és tudta, hogy nincs más út. Finoman megrázta a fejét, és elfordult az ablaktól, amikor meghallotta az ajtó nyitódását.

Egy jóképű fiatalember lépett be, vonásai azonban most aggodalmas grimaszba torzultak, ahogy anyja merev alakjára nézett.

- Itt vagyok, Mama. Hívatott? - kérdezte udvariasan.

- Fiam! - sóhajtotta a királyné, és kezét finoman előre tartva indult meg az ifjú felé, aki az illem szerint kézcsókkal köszöntötte az anyját.

Ezután a régenskirálynő intett a teremszolgáknak, akik erre elhagyták a helyiséget. Most, hogy ketten maradtak, kissé oldottabb lett a hangulat. A királynő bocsánatkérő tekintettel nézett a fiára, amit az egyáltalán nem tudott értelmezni. Tudta, hogy az anyja mindig az ő érdekét nézi, és úgy dönt, ahogyan az az adott helyzetben a legjobb. A herceg tudta, hogy mindig mindennek ára van, és kész volt megtenni, amit kellett, ahogyan eddig mindig.

- Mondd, Mama, mi történt? – kérte, hiszen el nem tudta képzelni, mi lehet az a baj, amit az anyja nem tud egyből elhárítani. Ő volt a leghatározottabb nő, akit csak ismert, tudta, hogy a gyerekeiért bármire képes.

- Sajnálom, Fiam, hogy ezt kell mondjam, de rossz hírt kell közölnöm veled. - kezdte az asszony, a hangja teli volt fájdalommal. - Tegnap itt járt nálam Mr. Peterson, aki apád régi jó barátja, és szólt, hogy apád testvére, Robert, felfogadott jogászokat, akiknek az volt a feladata, hogy a régi törvénykönyvek áttanulmányozásával találjanak valamit, ami elodázza, vagy megakadályozza a trónra hutásodat. A jogászcsapat pedig talált egy régi törvényt, amely, mivel feledésbe merült, nem lett megújítva. A törvény előírja, hogy a trónörökös csak akkor léphet trónra, ha huszonhárom esztendős koráig megházasodik, hogy biztosítva legyen a trónörökös. A mai Országgyűlésre Robert rendkívüli indokkal felszólalási jogot kért, ennek fényében nem titok többé, hogy miért.

Az ifjú trónörökös döbbenten nézett az édesanyjára, aki keserűen folytatta.

- Sajnos ez egy szörnyen elavult törvény, de most már nincs idő a megújítására, hiszen nemsokára betöltöd a huszonhármat. Robert épp olyan jól tudja, mint mi, hogy ha a Parlament ezt meghallja, akkor ugranak egyet az öröklési rendben, és a következő trónörökös jelen pillanatban Robert utána pedig az ő fia, Anthony. Neki már van felesége, sőt, két gyermeke is, tehát látványosan megfelel ennek az előírásnak. És azt nem hagyhatjuk, ezek teljesen tönkre tennék az országot. Az apád országát.

Amikor a királynő befejezte a tények ismertetését, hatalmas barna szemeivel bocsánatkérően pillantott fiára.

- Természetesen megértettem a problémát, Mama. - mondta lassan a trónörökös. - Mindazonáltal nem találom olyan vészesnek a helyzetet, mint amilyennek beállítod. Hiszen valóban, nagyon szerettem volna szerelemből házasodni... De egy hónap alatt csak találok egy olyan lányt, akit megszeretek! Hiszen olyan sok nemesi kisasszony van itt Geartiában, és tudjuk, mind örömmel lenne hercegné.

Az ifjú bizakodva pillantott anyjára, hiszen biztos volt benne, hogy lehet orvosolni a problémát. Azonban az anyai szemekbe nézve magabiztossága azonnal elillant, ugyanis a királynő még mindig bánatosan pillantott rá.

- Sajnos, Fiam, ez nem ilyen egyszerű. A törvény előírja, hogy a menyasszonyod geart előkelő kell legyen, és legrosszabb esetben negyedfokú rokoni kapcsolat állhat fent köztetek. Azonban - és itt a nagy probléma - a menyasszonyod családja egyik párthoz sem tartozhat.

És akkor végre a herceg megértette, hogy miért olyan nagyszerű ez a terv a trónbitorlók számára, és hogy miért olyan összetört az anyja. A geart királyi család minden esetben meg kellett, hogy őrizze pártatlanságát, egy házasság már felrúgná ezt az íratlan szabályt. Az apja is ennek alapján vette el az anyját, de mostanra nem maradt egyetlen olyan család sem Geartia területén, amely megfelelt volna az összes kritériumnak.

A királynő egyből látta fia arcán, hogy megértette a problémát.

- Mit tehetünk, Mama? - kérdezte a herceg reményvesztetten. - Ez a helyzet reménytelen.

Azonban a királyné megveregette kis kezével a fia vállát, és halkan így szólt.

- Még egyetlen lehetőségünk van. Dédapád mesélte még hajdan, hogy egy nemes, bizonyos ifjabb Sir Hyland feleségül vett egy színésznőt és kiköltözött Amerikába. Ez a házasság az apa, az idősebb Hyland úr tudta, és beleegyezése nélkül történt, így hát kitagadta a családból a fiát. Azóta az ifjabb és az idősebb Hyland is meghalt, de az utolsó dédunokája, aki normál közemberként él, sok-sok éve Magyarországra költözött, és ott alapított családot.

- Akkor hát van remény? - kérdezte a trónörökös.

- Igen, van. Utánanézettem. Csupán egyetlen gyermekük van, aki - még hajadon, hála Istennek - már törvényesen is házasodhat - mondta a királyné, de aztán fájdalmasan nézett a fiára. - Tudom, Fiam, hogy szerelemből szerettél volna házasodni, és én mindent megtettem, hogy ez így is legyen, de most...

- Ne aggódj, Mama. Minden a legnagyobb rendben. Feleségül veszem azt a lányt - mondta kötelességtudóan.

A herceg valóban szeretett volna szerelemből házasodni, de teljesen normálisnak érezte ezt a verziót is, nem talált benne semmi kivetnivalót. Hiszen normális, hétköznapi dolognak számítottak az efféle elrendezett házasságok. És most, hogy egy ország sorsának súlya nehezedett a vállára, nem érezte olyan súlyosnak ezt a döntést.

- De Fiam... - kezdte a királyné. - Biztos vagy benne, hogy boldog lennél úgy is? Tudod, hogy nekem a te boldogságod a legfontosabb... - kezdte, de a fia nem hagyta végig mondani.

- Ne aggódj, Mama, a boldogságom felől. Ha apám nyomába léphetek a trónon, és neked meg Christine-nek boldog, kényelmes életet tudok nyújtani, akkor én már boldog leszek. Ezen semmit sem fog változtatni az, hogy egy kis falusi csitri lesz a feleségem.

- És mi lesz Josephine-nel? – kérdezte rövid hallgatás után halkan a királyné, mire a herceg szép arca fájdalmas grimaszba rándult. Ám ezt az érzést hamar száműzte a lelke legmélyére, és vonásait ismét, udvariasan közömbös maszkba rendezte. Nem lehet most gyenge. Az édesanyja, és korábban az édesapja is azért küzdött, hogy ő lehessen a következő a trónon. Nem dobhat el most mindent egyetlen lány kedvéért, még akkor sem, ha az a lány olyan elbűvölő, mint Josie...

- Majd beszélek Josieval... - jelentette ki komoran.

A királyné szeretett volna még mondani valamit, de aztán mégsem tette. Tudta, hogy ezzel a nehézséggel a fiának most egyedül kell megküzdenie.

- Nem egyeznék bele ebbe, Fiam, ha lenne más lehetőség... - mondta a királyné, de mindketten tudták, hogy a kérdés valójában már eldőlt. - Még ma elküldetek érte, hogy mire a Parlamentben elkezdődik az ülésezés, elmondhassuk, hogy megvan a menyasszony.

- Rendben, Mama. - mondta a trónörökös. - Szólj, ha tudok valamiben még segíteni, de most bocsáss meg, indulnom kell.

Azzal lehajolt, arcon csókolta az anyját, és határozott léptekkel elhagyta a termet.