Astaerya Seagrave - hiába gondolta azt mindenki, aki nem ismerte őt úgy igazán - nem gondolta magát különleges embernek. Akkor sem, ha derék alá érő, ezüstös haja igencsak figyelemfelkető jelenségnek számított. Az sem feltétlen számított, hogy olyko...
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
*~°°•••—●—•••°°~*
A tizenegy éves Astaerya Seagrave nem nagyon örült annak, hogy különlegesnek született. Szívesen lett volna inkább egy átlagos gyermek, akinek nem kell a világ problémáival törődni, de sajnos az ő kívánságait ritkán hallották meg az égiek. Pedig nagyon szerette volna, ha az ezüstös haja helyett újra aranyszőke madárfészket tudhatott volna a fején. Mindig ez tűnt fel az embereknek, mindig ez volt az, ami miatt beszélgettek vele. A többi gyerek csúfolta, a felnőttek meg sajnálkozva nézték, mintha valami szörnyű betegsége lenne, ami miatt bármelyik pillanatban összeeshetne. Szerencsére a testvérei ugyanúgy viselkedtek vele, mint korábban, így legalább egy jó pont volt az életében. A két bátyja ugyan nagyon védelmezték és nem feltétlen mindig értették meg a magánszféra fogalmát, de ezen kívül normális emberként kezelték őt.
Az a nap pontosan úgy indult, mint az összes többi. Egy házimanó éles hangjára ébredt, aki már jó pár perce próbálta felkelteni, ugyanis a kislány megint elaludt. Szokása volt mostanában, de ennek megvolt az oka is. Az elmúlt éjszakákon nem sokat aludt, ha pedig mégis, akkor rosszabbnál rosszabb rémálmok ostromolták az elméjét, amelyeknek köszönhetően csak forgolódott az ágyban. Miután sikeresen kidörzsölte az álmosságot a szeméből – meg úgy nagyjából minden mást is, olyan erőteljesen csinálta –, szépen lassan feltápászkodott az ágyról, többnyire összeszedte magát, majd a kedvenc bolyhos köntösét magára kapva leballagott a kúria étkezőjébe.
– Jó reggelt, Assie! – köszönt neki az idősebb bátyja, aki már az asztalnál ült, s egy palacsintával hadakozott.
Allerick Seagrave a maga tizenhét évével már kész férfi volt, mégis beütött nála még egyszer-kétszer a kiölhetetlen gyerekessége, amiért a két testvére úgy szerette őt. A fiatal fiú az apjuk kiköpött mása volt, csak kevesebb súly nyomta a vállát és nem ismerte még meg a világ összes sötét gondolatát. Mindig mosolygott, amitől szinte azonnal kivirult a szeplőkkel teli arca és bármikor készen állt arra, hogy egy reggeli fogócska keretében végigkergesse az öccsét és a húgát a kúria folyosóin.
– Jobbat – erőltetett ki magából egy szalonképes választ Assie, majd leült a bátyja mellé és magához vett pár piritóst, illetve egy bögre teát is.
– Valaki rossz lábbal kelt fel ma reggel – jegyezte meg Allerick halkan, de a lány füleihez ugyanúgy eljutottak.
– Nem lehet mindenki olyan kis pacsirta, mint te – felelte a lány könnyedén, bár még mindig olyan álmos volt, hogy nem teljese tudta, mit is mondott valójában.
– Nincs semmi baj azzal, ha valaki korán kezdi a napot – húzta fel az orrát Allerick, majd visszatért a palacsintájához, de közben egyszer-kétszer felnézett evés közben, hogy a testvérét figyelje. Tény és való, hogy kicsit aggódott érte.
