🏳️‍🌈Kpop one shots🇭🇺

Skz - Hazaút

Lee Know x Changbin

A szemét kezdte nyitogatni. A kocsi ablakának dőlve aludt, egy puha pokróc volt rá terítve, a cipője is lekerült róla. Megemelte a fejét és úgy nézett körül. A panoráma szélvédőn át jól kivehetőek voltak Szöul fényei az éjszakában. Távol voltak a várostól, de a felé haladtak. Minho vezetett. Fáradt volt ő is, alig bírta nyitva tartani a szemét. Changbin rendes ülő helyzetbe fordult amire a volánnál ülő is felfigyelt.

- Hol vagyunk? - kérdezte rekedten a fiatalabbik.

- Nemsokára otthon. Még 10 perc, ha forgalom van 15. - válaszolta Minho és szelíden rámosolygott a társára.
- Basszus! Mikor aludtam el? - esett kétségbe Changbin. Nem akarta, hogy Minhonak kelljen végig vezetni, ráadásul arra sem emlékezett, hogy a magángépről leszállt volna.

- Még a repülőn. Nagyjából fél órával a leszállás előtt. Chan segített áttenni téged és a csomagjaidat. Ők visszamentek a kiadó szállásához, viszont én úgy döntöttem elhozlak hozzám. Nem baj? Visszavihetlek a többiekhez ha gondolod, csak-

- Nem kell. - szólt közbe ismét kissé álmoskás hangon Changbin.

Igazából örült, hogy kettesben lehet Minhoval. A turné tokiói állomása után tartottak egy kissebb ünneplést, így nyolcan. Volt alkohol is, a nagyrészét Hyunjin és Minho itta meg. Persze ennek az eredménye is meglett ugyanis Hyunjin és Chan lefeküdtek, aztán ebédnél egy nem túl diszkrét, viszont annál őszintébb szerelmes vallomás kíséretében összejöttek. Viszont a két kocsiban ülő fiú titkáról nem tudott senki. Csak ők ketten. Csak ők ketten tudták, hogy mit csináltak aznap hajnal, távol a többiektől.
Changbin boldogan idézte vissza azokat a perceket.

- Szeretlek Binnie. Nagyon. - suttogta Minho. Egy padon ültek, előttü egy tó és a napfelkelte. Szemet kápráztató látvány volt, a két fiú mégis csak egymással foglalkozott. Szebbnek látták egymást, bármelyik napfelkelténél. - Sokat köszönhetek neked. Többet mint hinnéd! Volt, hogy egyetlen mosolyod miatt képes voltam rózsaszínnek látni a világot, sok csillámmal és vattacukorfelhővel! Most is ilyen...- hajolt kicsit közelebb az alacsonyabbhoz.
- Nem, a világ nem ilyen. Csak az alkohol beszél belőled. Azért látod ilyennek a világot mert ittál. Sokat. - mondta egy apró mosollyal a szája sarkán. Ám a mosoly nem volt őszinte, igazi. Csak meg akarta győzni a Hyungját arról, hogy ő nem szereti. Ugyanis valakit szeretni nem ilyen. Changbin már csak tudja...
- De! A világ igenis ilyen! Főleg amikor veled vagyok! Mert szeretlek. - magyarázott hevesen Minho, aztán fáradtan dőlt a fiatalabbik ölébe.
- Szeretni nem ilyen. A szerelem, na az valami ilyesmi. Kicsitt minden másabb lesz amikor meglátod őt. Ami más emberen vicces, az nála aranyos..., minden boldog dal közben rá gondolsz, sőt mindig csak rá. Meg tudnád nevezni ezer meg erényét, azt mégsem tudod elmondani miért szereted. Csak úgy vonz magához.
- És a hibáit is tudod. - egészítette ki az idősebb- Ismered azokat is. Elfogadod úgy ahogy ő van. Minden hibája ellenére, azokakkal együtt szeretsz bele. Szebbnek látod őt mint a többiek. Csodálod...és nem ereszted el. Nem kockáztatod meg az elvesztését, szóval...csendben tűrsz. Vársz, vársz és vársz. - itt kellett volna abbahagynia. Ezt utólag mindketten tudták, de akkor, abban a pillanatban, Minho nem tudott megálljt parancsolni. A szavak koordinálatlanul ömlöttek belőle. - Aztán bepiálsz és szerelmet vallasz neki de ő nem fogadja ezt el! És fáj mint a kurva élet, mert szeretlek, szeretlek, szeretlek és meg akarlak csókolni, meg akarom mondani neked, hogy te vagy a világ leglegebb embere, hogy gyönyörű, vonzó, tehetséges vagy és szerelmes vagyok beléd! - sorolta agresszívan és egy kósza könycsepp gördült végig az arcán. Changbin ekkor vesztette el a maradék józan eszét is és Minho ajkaira hajolva megcsókolta őt.
Hirtelen teljesenek érezte magát. Az eddig boldogságnak nevezett érzés ehhez képest semmi volt, egy depressziós pöcegödör.

Viszont azt sem szabad elfelejteni, hogy közös megeggyezés alapján kivárják a legmegfelelőbb pillanatot, amikor csak ketten lesznek. Minho fejében megfordult a gondolat, hogy úgy tesz mintha nem emlékezne, vagy mindent az alkoholra fog, de végül úgy döntött nem futamodik meg. Őszinte lesz Changbinhoz, aztán lesz ahogy lesz. Onnan már a fiatalabbik dönt. Changbin szintén elgondolkodott azon, hogy azt állítja ez nem történt meg, csak az alkohol miatt képzelte ezt Minho. Ez volt a terve addig a pillanatig amikor is megérkeztek a házhoz. Ott aztán az inába szállt a bátorsága és az igazság mellett döntött.

- Majd hopnap becuccolunk. Mostmár csak aludjunk végre! - nyújtóztatta meg a végtagjait Minho. A kissebb csak csendben bólogatott és követte a fiút az ajtóhoz. Amikor az ajtó kinyílt és a lámpát felkapcsolták a nappaliban Minho megmutatta merre van a fürdőszoba és törölközőt is adott Changbinnek, aki hosszasan áztatta magát a vízsugár alatt. Nem volt biztos abban, hogy Minho komolyan gondolta a vallomását. Többször végigpörgette magában a párbeszédüket, de mindig ugyan arra jutott: Minho részeg volt, meg amúgy is néha rájön az ötperc, ezért mondta, hogy szereti. Beleborzongott a gondolatba, hogy milyen lehetne egy párkapcsolatban élni vele. Biztosan jó lenne. Biztonságos érzetet nyújthat Minho ölelése, vagy csak szimpla jelenléte. Egyszer még évekkel ez előtt egy utáló megtámadta Changbint és Minho mentette meg őt. A fiú pontosan vissza tudta idézni milyen érzés volt az idősebb érintése a derekán, amit akkor csak egy jelzésnek vett, hogy nincs egyedül, most viszont még el is vörösödött. Amikor végre elzárta a forró vizet, megtörölközött és...felöltözött volna, ha lett volna bent ruha. Visszaráncigálhatta volna magára a nap közben viselt darabokat, de ehhez nem sok kedve volt, ígyhát a derekára csavarta a törölközőjét és úgy lépett be Minho szobájába. Az említett éppen akkor fejezte be a telefonhívást Channal, de Changbin érkezésére az ajtó felé fordult. A lélegzete szó szerint akadt el, még a száját is nyitva felejtette. A fiatalabb nem értette mire reagált így.

- Mi az? Valami baj van?

- N-nem, nincs, csak...kurva jól nézel ki! - közölte. Changbin persze rögtön zavarba jött és inkabb gyorsan kért valamit pizsomának, hogy minél előbb meneküljön onnan. Ám egy átöltözés sem tarthat örökké, így egyszer vissza kellett battyognia Minhohoz aki a kezénél fogva húzta őt az ágyhoz. Leültette és ő is mellé ült. Eljött az ideje, hogy teljesen józanul megbeszéljék a helyzetüket. Féltek mindketten, pedig ugyan azt érezték. Nem lehettek biztosak egymás érzelmeiben. Végül Minho úgy érezte neki kell először tisztaznia a helyzetet szóval kissebb szónoklatba kezdett.

- Tudod Changbin mióta beléptél abba a kurva próbaterembe és először láttalak, tudom, hogy nem vagy közömbös számomra. Nem volt első látásra szerelem, sőt először téged is vetélytársnak tekintettelek mint a többieket, csak te jobb voltál tőlük. Aztán...nem kevés bonyodalom árán, de egy banda lettünk. Kibaszottul imádkoztam azért, hogy a sors egymás mellé dobjon minket. Látni akartam mi lesz belőled, tudni akartam mire viszed. És talán kicsit meg akartalak védeni a szakma ártalmaitól. Aztan Woojin kilépett, te pedig annyira magadra vetted, hogy kifordultál önmagadból. Amég mások ilyenkor komorabban, sötétebbek lesznek, te ekkor lettél ragyogóan aranyos. Akkoriban szoktál rá az ölelgetésre, olyan voltál mint egy szeretehiányos plüssmackó. Nem tudom mikor kezdtem el vonzódni hozzád, de ekkor már biztos voltam abban, hogy szeretlek. De féltem. Iszonyatosan rettegtem attól, hogy nem szeretsz viszont, hogy nem fogadnátok el engem így, a szerződést sem szeghettem meg, szóval...elbaszott egy helyzet vol. Itt jött a képbe Jisung. Észrevette és úgy döntött, nem hagyja annyiban a helyzetet, szóval kitalálta, hogy féltékennyé fog tenni téged.

- Bejött. - vágott közbe Changbin. - Évek óta gyakorlom a szemmel ölést, Han már háromba lenne tépve, ha rajtam múlna! - kuncogott.

- Ez...ez azt jelenti, hogy...?

- Hogy szeretlek.

- Seo Changbin! - fogta az enlített arcá két tenyere közé - Én Lee Minho, ezennel ünnepélyesen megkérlek, hogy legyél a barátom! - persze ezer meg egy féle képpen tudott volna poénkodni Bin, hogy ne kelljen komolynak lennie, de az arcán végig gördülő könnycsepp elárulta őt.

- Oké! Igen, rendben, persze, mindenképp! - hadart ekkor már zokogva a fiatalabb.

Az idősebb, egy tőle szoktalanul gyengéd mozdulattal megsimította az alacsonyabb fejét és megcsókolta őt.

Boldogak voltak, szabadnak érezték magukat. Eddig nem tudták, de ez az érzés hiányzott belőlük. Teljesek voltak, kiegészítették egymást.