Sasha sosem volt egy kifejezetten vidám ember, kivéve abban a bizonyos piros szoknyájában, amit annyira szeretett viseli.
Persze nem sokszor vette fel, csak akkor, amikor jó kedve volt. Erre valószínűleg rájátszhatott, hogy tinédzser korában depressziót állapítottak meg nála. Voltak jó és borzalmas pillanataink.
Édesanyukájától örökölte, ő már egy idősek otthonában van Alzheimer miatt. Sashanak van pár testvére pontosabban négy, de nem mindenkivel tartja a kapcsolatotl. Egyik testvére sem akar vigyázni az édesanyjukra, mert el vannak foglalva a maguk kis világával és ilyenkor könnyű elfeledkezni, hogy ki nevelt fel. Sasha nap mint nap hiányolja, de az ő problémái mellett nem tudna rendesen odafigyelni az anyjára, én pedig képtelen vagyok egyszerre három emberre vigyázni.
Nem mintha vigyázni kellene rá, de vannak gyenge időszakai. Amikor nekem kell felügyelnem, hogy egyen, igyon. Kelljen fel egy körre, telefonáljon be a munkahelyére, hogy beteg, mert nem csinálná meg magától. Olyankor nincs senki és semmi csak ő és az ágy, nem szeretem ezeket az időszakokat. Rettegek és féltem őt, persze utána nagyon hálás, hogy szóltam és nem rúgták ki, de akkor is nehéz, mindkettőnknek.
Régebben a pengét is rendszeresen használta, de miután találkoztunk rávettem, hogy hagyja abba. Egy pillangót tetováltatott az alkarjára és megegyeztünk, hogy azt a pillangót soha nem fogja bántani, megígérte nekem. Nem mintha sokat számítottak volna az ígéretei, egyiket a másikra szegte meg. Apróságok voltak, de én hagytam mert valamilyen fel nem fogható okból élvezte. Mindig nevetve mondott nekem ellent és én ezt imádtam, őt imádtam. Bármit csinálhatott én voltam a világon a legnagyobb rajongója, még akkor is, ha ez hatalmas nyáladzásnak hangzik. Ő volt Sasha én meg én, így volt ez jó. Így lett volna jó.
Sashat a gimiben ismertem meg, szerelem volt első látásra, az én részemről mindenképpen. piros felső volt rajta és mosolygott, egy kis pír az arcán, aztán rám nézett egy pillanatra, az idő lelassult és én menthetetlenül beleestem, a barna fürtökbe és borostyán szemeibe.
Talán vagy öt alkalommal láttam rajta azt a piros szoknyát, a banketten, a testvére esküvőjén. Mikor egyszer elvittem a színházba, utána pedig egy kocsmába és annyira lerészegedtünk, hogy majdnem megvertek minket. Ő csak nevetett és azt kiáltotta "fuss!" majd, amikor megkértem a kezét, igent mondott. Emlékszem, hogy igazgatta a ruhát tudva, hogy akkor és ott akarom feltenni a kérdést. Ő ismert engem és én ismertem őt. Még akkor is rajta volt, azaz átkozott ruha amikor megesküdtünk abban az eldugott kápolnában.
Sashanak jó élete volt, én próbáltam megteremteni a legjobbat. Szívem minden egyes kis szövetével szerettem és minél több időt töltöttem vele, minél jobban megismertem annál jobban. Ezt rendszeresen ki is mutattam neki.
Egyszer elvittem nyaralni egy trópusi szigetre – akkor is a piros szoknya volt rajta - a nevére már nem emlékszem. De arra igen, hogy utána mindketten gyomorrontást kaptunk, de nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy gyönyörű volt és hogy megleptem vele a szerelmemet.
Színtisztán emlékszem erre, a csillagos ég alatt feküdtünk a homokban, hallgattuk a hullámok zaját. Sasha megszólalt:
- Kettőnk közül én szeretnék előbb meghalni.
- Én nem akarom, hosszú és unalmas öregkorunk lesz, együtt. – ránéztem mosolyogva, de ő nem viszonozta, csak nézte az eget és próbálta elérni a csillagokat.
- De nézd Connie, olyan szép! – mutatott az égre most már ő is mosolyogva, mindig így hívott mert a teljes nevemet – Cornelius – utálta és képtelen volt kimondani.
- Majd, ha eljön az idő te leszel a legszebb és legfényesebb csillag az égen, addig is legyél az én csillagom. - megfogtam a kezét és összekulcsoltam, néztem a gyűrűt, amit adtam neki.
- A Göncöl szekér a kedvencem, ne kérdezd nem tudom miért. Csak mikor este felnézek az égre, mindig az az első csillagkép, amit elkezdek keresni, lehet valami probléma van a fejemben. - nevetett fel – mit adna anyu, hogy lássa mindezt. – sóhajtott. Azt gondoltam a világon legszerencsésebb férfi vagyok, ezekért a pillanatokért, minden rossz után ami történik, vannak EZEK a pillanatok, mikor így láthatom, boldogan, nevetve.
Ezután elmentünk egy kápolnába és csak kettesbe megesküdtünk egy pap előtt, egy elfelejthető kis sziget partjain, senkik és semmik voltunk csakis egymáséi, majd olyat tettünk, amiről senkinek nem fogok mesélni.
Az esküvőig már nem jutottunk el, mert Sasha egy erős depresszív időszakot élt. Mikor az anyukája meghalt, gyászban a testvérei nem voltak mellette. A munkahelyén leépítések voltak és a sok szabadság és táppénz miatt kirúgták, én viszont ott voltam, mindig ott voltam. De ez nem volt elég neki, fogta magát és bevette az egész doboz nyugtatót és elővette a rég elfeledett pengét, én marha pedig nem voltam ott, hogy megállítsam.
Végülis, nem szegte meg a szavát nem bántotta a pillangót, helyette engem bántott és mindenkit, aki szerette, a temetésén nem volt sok ember, édesapámba karolva mentem a koporsó után és hallgattam azt a gyászos zenét, ami ment közben, Sasha hogy utálta volna, hogy ilyen borzalmas dalt játszanak. Ott volt az egész családja, a szaros testvérei és rokonai, akik magukra hagyták, semmi keresnivalójuk nem volt itt, semmi. Én voltam, aki gondját viselte, egész végig én voltam ott vele. Mindenki sírt, mindenki kivéve engem, nem éreztem dühön kívül semmit. Mérges voltam a testvéreire, a munkahelyére, az anyukájára, mi a fenének kellett meghalnia? Édesapámra, miért kell a halott mennyasszonyom sírhelyéhez kísérnie? Az egész világra, amiért elvették őt tőlem. Mintha egy részem meghalt volna. Sashaval ment fel a csillagokhoz, a Göncöl szekér mellé.
Most itt vagyok évekkel később és csak most tudtam rá venni magam, hogy megtegyem. Egy hatalmas dombtetőn ülök a fűben és hallgatom a szélfújását, a fölöttem tornyosuló falevelek susogást, Hátha meghallom őt is, de hiába. Füst szorítja a tüdőmet, mikor hatalmasat szívok a cigarettából. A piros szoknya a bal kezemben, az öngyújtó a másikba. Beletelt egy kis időbe mire elégettem az egészet, felnéztem az égre, a legfényesebb csillagra, majd a Göncöl szekérre, amit annyira szeretett.
Megcsörrent a telefonom: CORA
– Szia, mikor jössz haza? Ben már hiányol.
– Hamarosan, jól vagy? Nem kell még menni?
– Nem, a kis Sasha úgy gondolja még marad egy kicsit. – nevetett én pedig elmosolyodtam, könnyeket hullajtva.
– Szeretlek – suttogtam mindhármuknak, aztán letettem.
*****
A szél felkapta a piros szoknya maradékát, hamuját és messzire fújta. Messzebbre, mint amilyen messze ő bármilyen távolra mehetett volna abban az átkozott piros ruhájában.
