A Hetes Kórterem

New York forgalmas utcáin mindenütt esernyős alakokat lehetett látni. Kinek kék, kinek nemzeti színekben pompázott az esernyője, vagy esőkabátja, a derűsnek éppen nem nevezhető szeptember tizenegyedikei napon. A járólapokon kisebb folyót hagyott maga után az eső, majd tovaszaladva sok kisebb érré, patakká vált, s lefolyt a legközelebbi csatornába. Az autók szélvédőin monoton járt az ablaktörlő, lesodorva ezzel az óriás méretű vízcseppeket. Az eső egyre jobban szakadt. A távolban kamionok dudálása keveredett a járókelők általános zajával. Sietős léptek, ideges telefonbeszélgetés-foszlányok, és egy fiatal lányokból álló tini csoport nevetgélését hallottam ki New York általános zajából. Egy érdektelen vállrándítással nyugtáztam a számomra közömbös történéseket, majd nekiindultam a városnak. Én voltam az egyedüli, aki nem esernyővel rohangált a kezében, hanem egyszerűen feldobtam vörös hajamra fekete pulcsim kapucniját, s egyedül baktattam a vizslató tekintetek közt, amik mellesleg pár másodpercen belül elsiklottak felettem, hogy az emberek a saját, nem pedig az én életemmel foglalkozzanak.
Valahol a táskám legallján megszólalt a My Chhemical Romance-től a Teenagers című szám, ami azt jelentette, valaki hív. Az út közepén megtorpantam, majd a táskámban kezdtem kutakodni a készülék után. Többen morogva haladtak el mellettem, mások édesanyámat szidták. Utóbbit leginkább azok, akik súlyos csomagokkal közlekedtek az utcán. Ezt hangosan természetesen a város bunkójának kellett megjegyeznie.
- Nem tudsz máshol ácsorogni, baromarc? - kérdezte egy talpig feketébe öltözöütt, piercinges lány.
- Törődj a magad dolgával! - vakkantottam neki oda, mire egy stílusos középső ujjas bemutatást kaptam. Egyre idegesebben túrtam hátizsákomban, mire csak kezem közé került az az átkozott telefon! A kijelzőre csak úgy peregtek a vízcseppek, ahogyan próbáltam kisilabizálni, ki keresett ilyenkor. Idegesen letöröltem vizet - aminek semmi értelme volt, tekintve hogy pár másodperc alatt ugyanolyan vizes volt a kijelzőm, mint azelőtt -, majd felnyitottam a képernyőzárat. Természetesen az anyám hívott. Mit is gondoltam, ki más kereshetne délután fél hétkor? Gyorsan tárcsáztam a számot, ami alig csöngött párat.
- Szia anya! - próbáltam a legbarátságosabb hangot megütni, amit csak egy kórházi látogatás után lehet.
- Szia kicsim! Merre vagy? - kérdezett vissza fáradt, fásult hanjgán. Az utóbbi pár hétben mintha éveket öregedett volna.
- Végeztem a kórházban, már hazafele tartanék, ha nem lökne félre az útból minden jött-ment! - fújtattam. Az utolsó mondatot a köcsög biciklis futárnak intézve, aki majdnem elütött, és még egy bocsánatot sem vakkantott felém nagy sietségében.
- Rendben. Gyere minél gyorsabban! Ítélet idő van odakint. - sóhajtotta. A kórház említésére mintha szomorúbb lett volna a hangja.
- Rendben, rendben. Elmenjek érted? Menj be Louis-ék büféjébe. Negyed óra és ott vagyok érted. - suttogta, majd rámnyomta a telefont. Az utóbbi időben szokásává vált, dehát nem hibáztathatom. Bizonyára neki sem lehet egyszerű, hogy élete szerelme lassan két hete fekszik kómában. Nagyot sóhajtva csúsztattam - immáron farzsebembe - a telefonom, majd igazat adva anyának elindultam a pár sarokra levő Italy and Chill's nevű gyorsétterembe.

Pulcsimat derekamra kötve léptem be az ismerős helyiségbe. Orromat rögtön megcsapta a gyorséttermekre jellemző illat. Elmosolyodtam. Ez az egyetlen hely, ahol gondolataim nem apám, és nem az iskola körül forognak.
- Á! Mio Caro! Újra itt? Jó látni! Mi lenni felétek? Esetleg a szokásosat? - köszöntött nagy hanggal a pultnál álló termetes férfi, Paulo. Paulo a legjobb barátom édesapja volt, illetve az étterem tulajdonosa. Olasz lévén nagy hanggal, és egy jó adag vidámsággal köszöntött.
- Hola Paulo! - mosolyodtam el. - Nem, köszönöm, csak beugrottam. Elkapott az eső, aztán anya értem jön. - magyaráztam.
- Áá! Értem! Mama nem szeretni Olasz étel! Nagy hiba! - morogta.
- Nem, nem, nincs vele semmi baja, csak nem szereti, ha én eszem. Tudja amióta apa kómában van.. - váltottam csendesebb hangnemre, miközben felültem egy ütött-kopott bárszékre, pontosan vele szembe. Záráshoz közeledvén már nem tartózkodtak olyan sokan odabenn, de azért óvatosan körbenéztem, mennyire beszélhetek. Egy srác vadul gépelt valamit a laptopján, miközben érthetetlenül motyogott valamit maga elé. Rajta kívül még egy fiatal pár volt jelen, aik befejezték az étkezést, és éppen indulni készültek.
- Hogy lenni tuo padre? - kérdezte félig angolul, félig olaszul. Nagyot sóhajottam.
- Változatlanul. Ma voltam bent, de továbbra sem történt változás. Az orvosok nem sokat jósolnak neki. - motyogtam könnybelábadt szemekkel.
- Sajnálni. Segíteni tudni Paulo valamiben? - kérdezte letörten.
- Hát, ha még él a lehetőség, egy pizzát mégis csak elfogadnék. - néztem rá szomorkás mosollyal. A szervezetem kezdte hiányolni az értékes tápanyagot, ami már jó néhány napja kerülte a szervezetemet.
- Ez csak természetes! Dupla sajttal, salátával? - kérdezte, de a választ már sejthette.
- Igen. - vigyorogtam rá őszintén. Fejét ingatva vonult vissza a konyhába, hogy elkészítse az íncsiklandó ételt. Az olasz konyhát igazán meg tudtam hazudtolni. Mikor először kértem sajtos-salátás pizzát, a férfi elég csúnyán nézett rám, de azért elkészítette nekem az ételt. Hiába, nagy barna őzikeszemeimmel már számtalanszol "megzsaroltam" az embereket.