Sebzett Szív || AZ UTOLSÓ ÖLELÉS || - ÁTÍRÁS ALATT - ||

× 1. Fejezet ×

Japán Birodalom, Tokió. A hely ahol minden japán lakos megfélemlítés alatt áll a császárunk Akashiro-sama és a képzett katonái által. A megfélemlítés teljesen természetesnek hatott ebben a városban, de az összes többire is egyaránt jellemző volt. A birodalom egy kegyetlen hely, ahol senki sem született volna szívesen, ha mindezt előre tudta volna. 2000. december. 10-én az a "szerencse"  ért, hogy én és az ikertestvérem, ezen a helyen láttuk meg a napvilágot.

Édesanyám fájdalmas hangja volt a legelső dolog, amit hallottam. Az én születésem perceiben hatalmas fájdalmakat kellett átélnie. A terhessége sem úgy zajlott le, mint az átlagos édesanyáknak. Szenvedett, kegyetlenül. A kilenc hónapjának keresztül embertelen fájdalmakat kellett átélnie, azért hogy világra hozhasson minket. Igazán erős nő az édesanyám. A kórház egyik szobájában feküdtünk az ikertestvéremmel. Csak mi ketten voltunk, és egy doktor, aki felettünk állt és figyelt minket. A haja rövid és sötétbarna volt, szemei szürkéskékek. A tekintete ítélő, és közömbös, emellett alattomos is volt.

- Két Kasuke kölyök… Vajon mi lesz veletek? A szüleitek eltartanak titeket, vagy csak úgy eldobnak, mint egy darab szemetet? – tette fel a kérdéseket, majd egy enyhe vigyor jelent meg az arcán. – Ha ez meg is történne, szívesen a kezeim ügyébe veszlek titeket. Tesztek és vizsgálatok alá vetlek titeket, és—

A doktort egy váratlan ajtónyitás zavarta meg, és egy másik doktor. Idesétált hozzánk, és egy kedves mosollyal ajándékozott meg minket. Ő kedvesebb volt, mint a másik orvos. Szemüveges volt. A lencse mögött mogyoróbarna szemek bújtak meg, amik elé a fekete, selymes hajtincsei hullottak. A mosolya kedves és lágy…

- Gyönyörűek vagytok kis csöppségeim. Ayato és Saito… Igazán szép nevetek van – dícsért meg minket. – Na vajon mi alapján lehet titeket megkülönböztetni? Hmm… – közelebb jött hozzánk és elkezdett minket figyelni. – Ayato bőre jóval világosabb árnyalatú, mint Saitoé, és Saito nyakán van egy anyajegy, ami Ayato nyakán nem található meg. Ezzel meg is lennének a különbségek! Többet nem igazán látok...

- Hé, Alan, te velem vagy egy munkabeosztásba, mit törődsz azzal a két kölyökkel ennyire? Két Kasuke, és lehet hogy még elemi erővel is rendelkeznek. Tökéletes tesztalanyok lehetnének Alan!  – mondta Yushin közben pedig elkezdett sétálgatni a teremben. – Csak a fizetés a lényeg az alanyok teszteléséért, és a kutatások amiket rajtuk végzünk. Szerintem nagyon is érdekes folyamat. Szerinted nem így van Alan? 

Alan doktor dühösen nézett a másik doktorra, de ugyanúgy velünk törődött.

- Egy valamit jegyezz meg Yushin. Én sosem fogok úgy hozzáállni ehhez a munkához, mint ahogyan te. Én nem azért jöttem erre a beosztásra, mert olyannyira akartam, hanem mert nem adatott más választásom. Fáj, nagyon is fáj, hogy ezt kell tennem ezekkel az ártatlan csöpségekkel!  – mondta ingerülten Alan.

- Még hogy ártatlanok. Honnan jött ez neked?

- Nem egy gyerkőc haza tudott menni, és azóta is boldog életet él a családjával. 

- Vagy azóta már a sírjukban fekszenek a családtagjaikkal együtt – jegyezte meg a vállát megvonva Yushin.

- Hogy lehetsz ennyire kegyetlen?! 

- Alan, nyisd már ki a szemed. Nem látod a valóságot? Egyedül te vagy a kívülálló köztünk. Te vagy, aki sajnálja a tesztalanyokat, akiket már teljesen felesleges.

Alan arca eltorzult. Nem akart Alan szemébe nézni sem. Ekkor eszébe jutott valami, amivel kiutat találhat ebből a feszült helyzetből. Óvatosan a kezébe vett minket.

- A gyerekeket be kell mutatnom a szüleiknek. Mielőtt kiakadnál, rám bízták ezt a feladatot.

- Te pedig elvállaltad a beosztottságod ellenére is. Nem ide való vagy, Alan.