An Untold Story

2022. 10. 02. 

A bár fülledtségéből szinte üdítő volt kiszakadni. Bárgyúan mosolyogva kapta magára a vastag téli kabátját. Most azt sem bánta, hogy a szinte derékig érő barna haját eláztatják a szállingózó hópelyhek. Az alkohol belülről fűtötte, így szinte meg sem érezte azt a dermesztő hideget, ami abban az év januárjában szinte minden lakásba bekúszott, sok-sok álmatlan éjszakát okozva mindazoknak, akiknek nem tellett a fűtésre.

Lassacskán napi rutinná vált számára, hogy felkeresse a fő utcán azt az eldugott kis helyet, ahol aztán megihatott egy pár pohárral a kedvenc fröccséből. Nem igazán egy nőhöz méltó szokás, gondolta. De vajon volt-e joga nőnek neveznie magát?

Ma azonban képtelen volt elviselni a meleget, a halk zsivajt, az alkohol kesernyés ízét.

Pillanatnyi vidámsága hamar átcsapott a már megszokott melankóliába, és lassú léptekkel sétált végig a szűk utcákon a történelmi épületek között. A legtöbb ablak mögött sötétség rejtőzött, némelyikben egy-egy égősor.

Érezte, hogy a hideg levegő hatására lassacskán múlik a bódító érzés, és helyét átveszik a gondolatok. A gondolatok, ami miatt szinte mindig a kocsmában találta magát.

Befordult a következő sarkon, csizmája nyomán koncentrikus körök keletkeztek a pocsolyákban. A vele szemben lévő ház emeletéről halvány fény szűrődött ki az utcára.

Majd drámaian, váratlanul, szinte a semmiből az ablakban megjelent egy karcsú női test. Háttal állt az ablaknak, és minden figyelmét az előtte álló férfinak szentelte.

A jelenet egyszerre volt fájdalmas, szép és kegyetlen. A férfi szinte erőszakosan csókolta az immár csak egy melltartóban előtte álló nőt. Keze végig karmolta az izmos hátat, csakhogy aztán erőteljes mozdulattal a nő fenekébe markoljon. A nő keze elkalandozott a férfi hajában, tépte, ahol csak érte, csakhogy aztán kéjes sóhajokat csaljanak ki egymásból. Majd a két test egymásnak feszült, szenvedéllyel, de ekkor ő már nem volt sehol.

Futott ahogy csak a lába bírta, arcán patakokban folytak a könnyek.

Mert egyszer – nem is olyan régen – ő volt ugyan ebben a helyzetben.

Az emlékek kíméletlenül törtek rá, olyan intenzíven, hogy a házfalnak tántorodott, majd a patkára kuporodva hagyta, hogy a fájdalom eluralkodjon rajta, és újra ott találja magát.

~

Karácsony előtt voltak. Neki mégsem volt meg a hangulata az ünnephez.

– De miért nincs? – kérdezte Ő. A nappalijukban ültek, ott, ahol eddig számtalan alkalommal.

– Mert nincsen. Az első vizsgaidőszak a nyakamon, mégis, hogy készüljek úgy a karácsonyra, hogy közben tanulnom kellene?!

– Oszt be az idődet.

– Mintha az olyan egyszerű lenne – horkantott.

– Csak nem próbálkozol eléggé. Minden csak elhatározás kérdése – mosolygott rá Ő, azzal a tipikus, kedves, mindentudó mosolyával.

– Én? Nem próbálkozok? – szinte már hisztérikusan nevetett, fejét hitetlenkedve csóválta.

– Igen.

Képtelen volt elhinni, hogy ezt a választ hallja tőle, akitől talán tanácsra, megértésre, bíztatásra vágyott. De csak a kiábrándító valóság. Nem vagy elég.

Lábait átkulcsolva, fejét a térdére hajtva próbált megnyugodni. Keze akaratlanul is remegni kezdett, mint minden egyes alkalommal, amikor rátört a szorongás.