𝐇𝐄𝐀𝐓𝐇𝐄𝐑

December 3

Amióta csak az eszemet tudom, imádtam a hideget.
Ezért a tél a kedvenc évszakom.
Mikor fehérbe borul a táj, csend van, hull a hó, forró csoki és narancs illat van... És persze, itt van ő is.

- Fázol? - nézett rám, mire megráztam a fejem.
- Szeretek fázni.- mondtam mosolygva. Soha nem értette, hogy ez miért van. Én sem igazán.
Talán mert a hidegtől felfrissülök.
Talán mert szeretem mikor a hideg csípja az arcom.
Talán mert ilyenkor ébernek érzem magam.
Talán mert ilyenkor hozzá bújhatok...
És azt hiszem ez a legnyomósabb ok.

- Teo, te remegsz!- szólt meglepődve s egy pillanatnyi gondolkodás nélkül levette, majd oda adta nekem a pulcsiját.
- Nem kell...- játszottam mintha nem is kellene, pedig pont erre az egyetlen dologra volt szükségem. Nem, nem azért mert fáztam. Hanem, hogy érezzem azt a törődést amit tőle kapok.
- Dehogynem, gyerünk, vedd fel!- utasított, én pedig mint egy jó gyerek, szót fogadtam. Mikor az anyag hozzá ért a bőrömhöz, a testem átvette az illatát. Egy mély levegőt vettem, és a tüdőmben lévő oxigént felváltotta az illata. Semmi mást nem szeretnék lélegezni, csak ezt.
- Jobb?- kérdezte miközben átkarolt. A kocsija tetején ülve a hóesésben, úgy éreztem mintha az életem egy film lenne.
- Igen, de most meg te fázol.- néztem fel rá, de ő nem szólt semmit. Csend volt, csak a lélegzésünket lehetett hallani. Pár centire voltunk egymástól, s ahogy a hidegben átkarolt, úgy éreztem boldogabb vagyok mint valaha. Egy ideig csak néztünk egymás szemébe majd ő lassan közelebb hajolt és megcsókolt. Azonnal felmelegettem, és lefagytam egyszerre.
Nem tudtam mit tegyek. A legjobb barátom megcsókolt, akibe mellesleg évekig szerelmes voltam.
Nem volt vad csók, sem nyelves. Csak az ajka hozzá ért az enyémhez. Majd félve, remegve csak várt. Várta a reakciómat.
Annyiszor elképzeltem ezt, annyiszor fantáziáltam arról, hogy megcsókol. Mindig is erre vágytam, s most mikor megtörtént...
Megmozdítottam a szám. Lassan, óvatosan, mintha porcelánból lenne. Erre ő is felbátorodott és még egy kis mosolyt is elejtett. Nekem is mosolyognom kellett mert nevetséges volt amit csináltunk. De valahogy nem fogtuk fel.
Egymás ajkait ízlelve képtelenek voltunk elválni. Túl finom volt.
Mikor már mindketten fogytunk az oxigénből, mégis muszáj volt szétválni, és kicsit levegő után kapkodva néztünk egymásra. Pár centire volt tőlem. A szeme csillogott, a szája vörös volt, az arca ki volt pirosodva. Gyönyörű volt.
- Menjünk haza. - suttogta én pedig bólintottam.

A házam előtt megállva nem szálltam ki azonnal az autóból. Csendben néztünk előre, és amilyen könnyedén vettük a csókot akkor, most nem tudtunk mit mondani.
- Akkor én most...- kezdtem majd kinyitottam az ajtót.
- Oké..- bólintott.
Kiszálltam az autóból majd eszembe jutott, hogy a pulóvere még mindig rajtam van.
- A pulóvered...- mondtam majd már vettem is volna le de megállított.
- Hagyd csak. Rajtad jobban áll.- mosolygott. Én is elmosolyodtam és bólintottam egyet. Hevesen dobogó szívvel bezártam az ajtót, s megvártam amíg elhajt.
Ahogy egyre messzebb került, én annál jobban fáztam. És annyira jól esett.

- Matteo, gyere be mert megfázol!!- kiáltott ki anyukám, mire észbe kaptam, és gyorsan bementem a házba.
- Lucassal voltál? - kérdezte miközben levettem a kabátom és a cipőm. Kötényben volt a konyhából pedig isteni illatok jöttek, úgyhogy éppen főzött.
- Igen, vele. -mondtam- a szikláson voltunk, de hideg volt, úgyhogy jöttünk haza.
- Rendben.- bólintott.
- Menj mosakodj meg, és mire elkészülsz a vacsora is kész lesz. - indult vissza a konyhába én pedig tettem amit mondott.

A zuhany alatt csak Lucasra tudtam gondolni. Miért csókolt meg? Talán úgy érez mint én? És ha igen, akkor miért pont most csókolt meg?
A mesebeli érzésből, frusztráló kiváncsiság lett, ami nem hagyott nyugodni.

- Jól vagy, kincsem?- kérdezte anyukám vacsora közben, látva rajtam hogy valami nincs rendben.
- Persze, csak... - elhallgattam. Nem tudtam befejezni a mondatot.
- Kicsikém, tudod jól, hogy nekem bármit elmondhatsz.- tette le a villát, majd megfogta a kezem, s kíváncsian nézett rám.
Sóhajtottam egyet, s lehunytam a szemem.
- Lucas megcsókolt.- suttogtam amilyen halkan csak lehet. De így is meghallotta.
Nem szólt semmit csak karjaiba húzott, s a fejemet megpuszilva ringatni kezdett.
Kitört belőlem a sírás. Nem tudom miért. Talán mert túl sok volt ez a mai.
Talán mert félek, hogy a csók miatt elvesztem Lucast.
Talán mert jól esett, hogy anyukám így reagált.
Talán mert most csak erre volt szükségem, hogy anyukám a karjaiban tartson, s ringatva-csitítgatva megnyugtasson.
Valahogy most minden egyszerre ért el az agyamig. Úgy éreztem bajban vagyok.
A következmények, amit az a csók hoz magával, azt hiszem nem lesznek az ínyemre. De anyukám karjaiban, úgy éreztem sérthetetlen vagyok. Biztonságban voltam.

Este az ágyban épp olvastam, mikor anyukám kopogtatott az ajtón.
- Gyere nyugodtan.- tettem le az éjjeliszekrényre a könyvet, anyukám pedig bejött, bezárta az ajtót, és leült az ágyam szélére.
- Jobban vagy?- kérdezte megsimítva a kezem.
- Igen. - mondtam őszintén, és belefeküdtem az ölébe.
- Tudod kincsem... Valahogy sejtettem, hogy ez elfog jönni egyszer.- kezdte, én pedig kíváncsian hallgattam tovább.
- Mindig is tudtam, hogy szerelmes vagy Lucasba. Ahogy ránézel, az annyira...
Nem is tudom. Mindenesetre egy barát nem néz így egy barátra. - mondta, én pedig a számhoz kaptam. Ennyire feltűnő lenne?
- Ne aggódj, ezt csak én látom, mert az anyukád vagyok.- simította meg a hajam.
- És...nem vagy dühös vagy csalódott?- kérdeztem félve.
- Miért lennék? Mert szerelmes vagy? Ugyan kincsem, én is voltam szerelmes, ebben nincs semmi olyan dolog, amiért haragudnom kellene.- mondta lágy hangon, ami olyan békét keltett bennem, amilyet már rég éreztem.
- De hisz akit én szeretek az egy...fiú.- mondtam halkan, ő pedig elmosolyodott.
- Na és? - kérdezte könnyed hangon - Szerelemben nem számít a nem, kincsem. Ha szeretünk, nem egy nemet szeretünk, hanem egy lelket. Egy személyiséget. A külső már csak egy mellékes dolog, ami miatt mégjobban megtetszik az a valaki. És ha neked egy fiú tetszik, akkor egy fiú tetszik. Nem fogok megharagudni azért, amiért hallgatsz a szívedre. - simított az arcomra, s újra könnyek szöktek a szemembe.
- És Lucas amúgyis egy jó gyerek. Áldásomat adom rátok.- mondta viccelődve, én pedig könnyek közt elnevettem magam.
- És mi lesz, ha ez miatt megromlik a kapcsolatunk? Vagy mégrosszabb... ha úgy fog tenni mintha mi sem történt volna?-  kérdeztem komolyra váltva.
- Ha igazi barátok vagytok, akkor nem fog megromlani a kapcsolatotok. Viszont ha őt frusztrálja az ami történt köztetek, akkor az vagy azért van mert te is tetszel neki, vagy mert nem volt igaz barát. Ha pedig úgy fog tenni mintha mi sem történt volna, akkor az azt jelenti, hogy bánja amit tett, és próbál úgy tenni mintha nem történt volna meg. - mondta én pedig minden egyes szavára bólintottam, helyeselve még akkor is ha fájt.
- Mindenképpen meg kell beszélnetek ezt az egészet.- mondta megsimítva az arcom.
- Tudom...- suttogtam magam elé nézve, s úgy éreztem magam, mintha holnap a kivégzésemre készülnék.
- Ideje aludni. Holnap fáradt leszel.- szólt, mire felültem. Megöleltük egymást, és egy puszit nyomott az arcomra. Lefeküdtem az ágyba, majd anya az ajtóban állva még rám nézett.
- Matteo... - szólított meg, mire felkönyököltem az ágyban.
- Bárhogy is lesz, tudd, hogy én mindig itt leszek neked.- mondta én pedig elmosolyodtam.
- Tudom anya. Köszönöm szépen.- mondtam hálásan nézve rá, majd miután anyukám eloltotta a villanyt s kiment a szobámból, megpróbáltam elfogadni a tényt, miszerint ez az utolsó néhány óra, mikor még barátok vagyunk Lucassal.