Hangjegyekkel a szívemben

Lizzie Hunter

London. Már annyira hiányzott a még nyáron is kissé hűvös főváros. Végig szemlélek a zsúfolt reptér csarnokán, majd elindulok Lucy-val magam mellett a bőröndjeimért. Sok időt kell várnom mire megtalálom a két sötét színű poggyászomat, de nem bánom. Ez egyszerűen egy olyan nap, amit semmi sem ronthat el. Végre haza tértem. Eddig nem is tűnt fel, hogy milyen nagy volt a honvágyam, de most, hogy itt vagyok nem tudom lekaparni a vigyort a képemről. Sűrű bocsánatkérések közepette próbálom átverekedni magam a tömegen a kijárat felé.
A kijáratnál amint észreveszem a világ legeslegjobb barátnőjét kiszélesedik a mosolyom és amennyire tudok gyorsitok a lépteimen. A drága barátnőm, amint észrevesz felém siet és azonnal magához ölel. Nem is tudom meddig szorítom magamhoz, de Lucy vakkantása térít magamhoz és nevetve engedem el May-t. May gyorsan üdvözli a boldogan csaholó Lucy-t, majd átveszi tőlem az egyik bőröndöt és a kocsimhoz megyünk, amire a távollétem alatt May vigyázott.
A cuccomat a csomagtartóba raktuk, Lucy-t beültettem a hátsóülésre, én pedig a kormány mögött foglaltam helyet. Amint May becsatolta az övét elkezdte lelkesen előadni az eseményeket, amelyekről szerinte én lemaradtam. A nagy forgalomban türelmetlenül kezdtem a mutatóujjammmal ütögetni a kormányt. Egy újabb piros lámpánál már egyre türelmetlenebb lettem, de szerencsère May csacsogása csillapította bennem a feltörni készülő dühöt. Úgy látszik az még mindig nem változott, hogy utálok a belvárosban vezetni. Válaszolok May kérdéseire, de inkább csak hallgatom rég nem látott barátnőm szavait. Bekanyarodok May lakásának utcájába, majd leparkolok, hogy biztonságosan kiszállhasson, de mielőtt ezt még megtenné felém fordul az ülésben.

- Ha rendesen berendezkedtél elvárom, hogy felhívj és leigyuk magunkat a sárgaföldig!- vigyorog rám.

- Még szép!- nevetek fel- Ne hidd, hogy megszabadulsz tőlem!

-Helyes- majd köszönés nélkül kiszáll és becsapja a kocsi ajtaját, mire leengedem az ablakot és utána kiáltok

- Nem budi ajtó!- a megjegyzésemet egy hatalmas kacagással jutalmazta, de már nem fordult vissza.
A fejemet ingatva újra beindítom a kocsit és kikanyarodok elindulva az új otthonom felé. Még pár hónapja megkértem May-t, hogy vegyen nekem a külváros szélén egy számomra megfelelő lakást, de amit talált az egy csoda. Körbe mutatta nekem videóhívásban és már az első adandó alkalommal alá is írtam a papírokat. May elintézte a felújítást, viszont a nappali bútorok csak ma érkeznek úgyhogy azokkal nekem kell foglalkoznom.
Még pár perc lenne hátra az útból, amikor megpillantok egy boltot, ezért inkább a vásárlás mellett döntök, hiszen semmi kaja nincs otthon, ráadásul Lucy-nak is vennem kell pár dolgot. Keresek egy üres parkolóhelyet és ott hagyom a kocsit, egyedül a retikülömet és Lucy-t viszem magammal.
Belépve a boltba a biztonságiőr rögtön elém jön, hogy jelezze azt, ami a bejárati ajtóra ki van írva, miszerint ÁLLATOT BEVINNI TILOS. Gyorsan előhalászom és megmutatom a papírokat, amik igazolják, hogy Lucy egészségügyi okokból van velem. Az őr bólint és beljebb tessékel. Igyekszem csak a legfontosabbakat beletenni a kosaramba. A sorok között nézelődök, amikor valaki nekem jön hátulról. Ijedten fordulok meg mire egy gyönyörű gesztenye barna szempárral akad össze a pillantásom. A bámulatos szempár egy vigyorgó férfihoz tartozik, aki a kezében tartott telefont zsebre dugja.

- Bocsánat, szépségem- vigyorog továbbra is rám mint, aki megnyerte az ötös lottót. Egy bólintással nyugtázom a helyzetet majd Lucy felé fordulok és elengedem a pórázt a kezemből hagy válogasson a tápok között. Amint végzett és megállt egy szürkés zacskó előtt egy vakkantással biztosít, hogy megtalálta a számára megfelelő eledelt. Berakok egy adagot a tápból a kosárba, majd mit sem törődve a gesztenye barna szemű férfival tovább mentünk a tésztákhoz. Vacsira összedobok majd egy nagy adag spagettit és akkor legalább nem kell holnap kell főznöm. Gyorsan megkeresem a hozzávalókat és a péntárnál kifizetem. A boltból kilépve még láttam, ahogy az ismeretlen gesztenye szemű férfi beül egy autó anyósülésére és elhajt.
Az a szem...
Gyorsan megrázom a fejem.
Nem! Nem és nem! Nem fogok egy idegen férfi szeméről ábrándozni, hiszen már nem vagyok egy tizenéves csitri!
Bepakolok a kocsiba és az új otthonom gondolatával indulok el haza. Meglepetésemre velem együtt érkezik meg a bútorszállító is, ezért kipattanok az autómból és a könnyebb-kisebb dobozokat segítek behordani a futároknak, miközben utasítgatom őket mit hova tegyenek. Mondjuk azt még nem tudom, hogy ennyi mindent hogyan fogok egyedül összerakni.
Meg fogom oldani! Miért kell állandóan aggodalmaskodnom? Néha roppant idegesítő magammal veszekedni...