Save me! - Ments meg! (Obey me! Fanfiction +OC)

1. fejezet: Üdvözöllek Diavolo Királyi Akadémiáján!

Szeretettel köszöntök minden régi és új olvasót! :) Ahogy ígértem, megújítottam a sztorit, de igyekeztem nem sokat változtatni rajta. Lesznek azért új dolgok, de úgy gondolom, sokat vátoztam írás terén. Remélem mindenkinek elyeri majd a tetszését. Jó szórakozást mindenkinek :)

1. fejezet

"Felkeltem, hogy összeszedjem a cuccainkat, míg anya a fák közé sétált. Tudtam, hogy nem szabad egyedül elengednem, de valami megállított abban, hogy megakadályozzam őt. Összeszorult a gyomrom, de a lábam nem mozdult. Az agyam azt akarta velem elhitetni, hogy minden rendben van. Hogy anya ezt akarja. Akármiért is akar egyedül lenni, szüksége van rá, és nekem el kell fogadnom.

Akkor éreztem először a fájdalmat, amikor meghallottam a csobbanást. Olyan volt, mint egy lassított felvétel, ahogy feldolgoztam, mi történik. Szaladni kezdtem a tó irányába, a fák közé, amerre anya ment. Amikor a sziklák széléhez értem, csak bámultam a még hullámzó vizet, ahol anya eltűnt. Nem tudtam megmozdulni, nem tudtam sírni. Szinte megnyugvással néztem, ahogy lassan a víz felszíne is megnyugodott, és anya sosem tűnt fel újra."

Egyszer a középiskolában egy tanárom megkérdezte tőlem, mi szeretnék lenni, ha felnövök. Azt válaszoltam, hogy halott, mint anya. Az igazgató behívatta az apámat még aznap délután, aki másnapra már kivett az iskolából, és átiratott egy másikba. Addig az osztálytársaim mindig is azt mondogatták, hogy nem vagyok normális, hogy nem kéne emberek közé engedni. Én pont ugyanezt gondoltam, de apa sosem hitt nekem, egészen addig az egy napig.

De hát hogyan is lehetne normális a lány, aki érzi mások érzelmeit, csak a sajátjaival nem tud mit kezdeni? Apa tudta, mit kezdjen az övével: levezette őket rajtam. Ráadásul még aznap, amikor miattam be kellett fáradnia az igazgatóiba, el is küldött a pokolba. Szerintem ő sem gondolta komolyan, hogy tényleg elmegyek.

Ahogy a vakító fényáradat megszűnt, az én szemem is felpattant, és végre el tudtam venni a kezem az arcom elől. Kicsit még pislognom kellett, hogy normálisan lássak, hiszen lényegesen sötétebb volt a csarnok, ahol álltunk, mint a kapu, amin átjöttünk. Nem kellett körülnéznem, hogy tudjam, a velem együtt érkezett társaim ugyanannyira össze vannak zavarodva, mint én. Borzalmas volt. Borzalmasan hangos. A nyakamban lógó fejhallgatóért nyúltam, és a fülemre húztam. Nem szólt semmi a hangszórókból, egyszerűen csak megnyugtatott a tudat, hogy ott van. Mint a placebo. Ha úgy tekintettem az érzelmekre, mint a nemkívánatos hangokra, akkor néha működött, hogy befogtam a fülem. Néha.

Mikor kicsit nyugodtabbnak éreztem magam, körbenéztem a teremben, ahol álldogáltunk. Egy tágasabb előcsarnokban gyűltünk össze, a legjobb tudomásom szerint összesen tízen. A helyiségben nem voltak ablakok, csak azon a hatalmas, kétszárnyú ajtón, ami mögöttünk állt, ám biztos voltam benne, hogy nem ott jöttünk be. Fényt csupán a falra szerelt gyertyatartókba hármasával helyezett gyertyák adtak, kinn ugyanis teljes volt a sötétség. A falat különös mintázatú, kopott, kék tapéta borította, és több festményt is aggattak rá, mindegyiken régies ruhákba öltözött, egyáltalán nem emberi alakokkal. Az egyiküknek például hosszú, hegyes fülei, egy másiknak pedig vámpírszerű fogai voltak.

Szemben velünk két, körülbelül húsz lépcsőfokból álló (nem volt jobb dolgom várakozás közben, mint megszámolni), viszonylag alacsony lépcsősor terült el, de ahogy láttam, mögötte még folytatódott legalább ennyi lépcsőfokkal, majd falba ütköztek, onnan csak egy galériába vezetett az út, ami közvetlen előttünk volt. Mindegyik lépcső belső oldalán, egymással szemben két, nálam legalább háromszor magasabb kőszobor állt, mind a kettő egy furcsa, pihenő sárkányt ábrázolt. Tüskékkel borított farkuk a kőoszlop köré tekeredett, amin ültek. Hosszú karmaikkal a pillér oldalába kapaszkodtak, onnan bámultak le azokra, akik végig mertek menni az előttük elterülő folyosón.