Rajzolj meg

Rengeteg világ létezik. Több, mint amennyit ti, emberek valaha el tudnátok képzelni. Én bátran mondhatom, hogy szerencsés vagyok, ugyanis az a hely, ahol élek gyönyörű és békés, szinte tökéletes. Mi "gondolatok" azért jöttünk létre, hogy az emberek művészet néven megalkossanak minket valamilyen módon. Lehetünk mi absztrakt művek, orr és szemek nélkül vagy akárcsak egy véletlenül húzott vonal az irodalom füzet szélén. Amikor létre jövünk, van egy kis időnk, arra, hogy valaki lerajzoljon minket, de ha ez nem történik meg, eltűnünk. Ezt hívjátok ti felejtésnek.

Az én időm is közeledett a végéhez, de bárhogy próbáltam, nem találtam módot a firka életem folytatásához. Minden évben egyszer kiválasztanak valakit közülünk, aki 8 órára kimehet a ti világotokba. Fogalmunk sincs arról, hogy ez miért történik, vagy hogyan, de örülünk neki, ezért nem teszünk fel kérdéseket. A kiválasztás előtt nagyon izgultam, de amikor kiderült, hogy én megyek, megkönnyebbültem.

Hallottam a hangokat, éreztem az illatokat, láttam a színeket és az embereket. Egytől-egyig más külsővel rendelkeztek, mégis mindegyikük gyönyörű volt. A park, ami körülvett, csodálatos volt, szinte mesébeillő. Láttam egy fiút a padon, aki svájci sapkát viselt, és egy vázlatfüzetbe firkált valamit. Odamentem hozzá és hatalmas mosollyal az arcomon állapítottam meg magamban, hogy milyen tehetséges. A fiú néha fel-felnézett, hol rám, hol pedig a virágokra, amiket rajzolt. Egyáltalán nem zavarta a jelenlétem, ami felettébb remek érzés volt, ugyanis érdekelt, hogy milyen lesz a végeredmény. A fiú alig fél óra alatt el is készült a rajzzal.
-Gyönyörű- szólaltam meg.
-Köszönöm- pirult el.
Még egyet mosolyogtam rá, aztán tovább mentem.
-Láthatlak még?- kiáltotta utánam a fiú.
-Biztosan- válaszoltam.

Sétáltam, hosszú, hosszú órákon át. Elég embert láttam ahhoz, hogy tudjam mindegyiküknek hatalmas szíve van és mindegyikük remek. A város káprázatos volt. Magas, régies épületek, nyüzsgő tömeg, sütemény illat,...... Ha tehettem volna, ott maradtam volna, de sajnálatos módon az időm fogyott. Visszamentem tehát a parkba, abban a reményben, hogy ott van a fiú. Így volt. Ugyanazon a padon ült, ugyanúgy. Amikor meglátott felém fordult és csak annyit kérdezett, hogy lerajzolhat-e. A válaszom engem is meglepett, ugyanis azt mondtam, hogy még nem. A fiú egyáltalán nem vette rossz néven ezt és tovább folytatta a legújabb rajzát. Tényleg tehetséges volt.

Sajnos az időm a Földön lejárt, így kénytelen voltam visszamenni a "gondolatok" világába. Amikor itt is elfogyott az időm nem tűntem el, ami csak egy dolgot jelent, még pedig azt, hogy a fiú lerajzolt.