A folyó túloldalán

Bevezető

Elég fiatalon megtanultam, hogy nem könnyű a lányok élete, azt pedig egy kicsivel később, hogy az árváké sokkalta nehezebb. Ez a két felismerés vezetett oda, hogy eltökéltem, csak az egyiknek hagyom, hogy hátráltasson. Valahol itt kezdődött a történetem, vagy talán egy kicsivel korábban.
Nem segíthettem azon, hogy a szüleim néhány éve meghaltak egy kíméletlen betegségben, ami csoda számba ment, hogy engem nem vitt el. Sokan haltak meg akkor, és még többen lettek betegek. Én nem vártam meg, míg engem is magával ragad a szörnyű kór, vagy a szemem előtt hal meg mindenki, akit addigi életemben ismertem, szerettem. Tizenkét éves voltam, amikor megtörve, remény nélkül, sajgó szívvel sétáltam fel a folyó partján, hogy vigyen oda, ahová csak akar. Ez volt az egyetlen hely, ahol biztonságban éreztem magam, az egyetlen hely, ahova rajtam kívül senki más nem merészkedett.
  A folyóról azt tartották, hogy a másvilágot választja el tőlünk, hogy bűvös, veszélyes dolgok ólálkodnak a sűrű köd mögött, ami a folyó feszínén ült. Soha senkit nem ismertem, aki hajóba ült volna rajta, vagy halászott, vagy legalább a kisujját beledugta volna. Leszámítva persze saját magamat. Engem mindig vonzott, és habár a szüleim határozottan megtiltották, hogy a közelébe menjek, mégis titokban sokat lebzseltem a partján. Figyeltem, simogattam a vizet, ami érintésre nem is hasonlított vízhez. Akkor már tudtam, hogy igazak lehetnek a mendemondák, hogy varázs van a mederben. Gyerekkoromban ez csak izgalmas, új felfedezni való volt, és hihetetlenül kíváncsivá tett, hogy a víznek, ami olyan, mint a tejszínhab, vajon az íze is olyan-e.
Nem volt olyan, de rémesen hideg volt.
A szüleim haláláig, az volt az utolsó alkalom, hogy ott jártam. Akkor az apám már keresett, és amikor meglátta, hogy a vízből ittam, elképesztő haragra gerjedt. Attól kezdve nem lehettem ellenőrzés nélkül, és az aggodalom, amit akkor a szüleim szemében láttam, meggyőzött, hogy többé ne játsszam ki őket. Pedig a víz vonzott, húzott magához, de én ellenálltam. Egészen addig, míg el nem tökéltem, hogy nem maradok tovább Reah falujában. Így jutottam el Tibordba, ahol a zsebesek már az első napon kiraboltak. Napokig az utcán tengődtem, mígnem az éhségtől és a fáradtságtól össze nem estem. Irena, a Vörös Liliom madámja vett pártfogásába. Megetetett, felöltöztetett, és egy ideig csak hagyta, hogy a kuplerájban éljek. Tudtam, hogy az emberek lenézték a szajhákat, a madámot és az utcagyerekeket. De én szerettem őket. A napjaimat a többi utcagyerekkel, a zsebesekkel töltöttem. Utáltam, hogy lánynak születtem, mert a fiúk soha nem engedték, hogy velük legyek. Aztán megvertem Timothot, aki egy évvel fiatalabb, de sokkal erősebb volt nálam. Onnantól én is közéjük tartoztam. Tanítgattak, vigyáztak rám, ahogy én is vigyáztam a kisebbekre.
Az életem akkor vette a következő fordulópontot, amikor legelőször vérezni kezdtem. Akkor halálra rémültem, és nem sokat segített ezen az érzésen az sem, amikor Irena leült mellém és részletesen elmesélt mindent. Nem segített, de sok mindent megértettem, amit a kuplerájban láttam. Akkor azt is megértettem, hogy a madám nem csupán szívjóságból etetett, ruházott szinte egy éven át. Újra gyűlölni kezdtem azt, hogy lánynak születtem.
Még aznap elloptam az egyik ollót, és rövidre vágtam a búza szőke hajam. A ruhámat eladtam, és rongyos fiúruhára cseréltem.
Úgy álltam Irena elé, mire ő hangosan felnevetett.
– Vigyázz Stella, a fiatal csinos fiúk is kelendőek!
Aztán persze viselhettem a büntetést, amiért Irena ruháját pénzé tettem.
Az első késemet magam csináltam egy törött üvegcserépből, de nem voltam vele olyan ügyes, mint az idősebb fiúk. Egyszer-kétszer el is kaptak a városi őrök, és úgy megvertek, hogy utána alig bírtam elvánszorogni a Vörös Liliomba.
Irena holtra váltan húzott be és dugott ágyba. Közben azt ecsetelte, hogy jobb lenne nekem az ő házában. Ezután tízszer elszántabban dolgoztam az utcán. Ben, a legidősebb fiú a zsebesek között, már amolyan bandavezérré nőtte ki magát. Megsajnált, és adott nekem egy apró zsebkést. Váratlan volt ez tőle, mert köztünk egy szabály volt. Aki, amit szerez, az az övé.  Persze Bent megillette némi nyereség, de az utcán mindenki magáért és az övéiért dolgozott. Timoth azt mondta, azért volt, mert Ben szerelmes volt belém. A szerelemről nem tudtam túl sokat, csak a szerelmeskedésről, de abban nem láttam semmi szépet. Mégis, Bentől ezt egy szép gesztusnak gondoltam.
A liliomban addig fentem az új szerzeményemet, míg borotvaéles nem lett. Rövid időn belül sokkal ügyesebb és veszélyesebb lettem. Még Irena is kénytelen volt belátni, hogy jobban jár velem, ha nem enged a vendégek közelébe, ugyanis az egyiknek majdnem elvágtam a torkát. A szerencsén múlott a sorsom, hogy a férfi nem emlékezett rá mi történt, mert annyira részeg volt.
Tizenkilenc évesen már én is egy voltam azok közül, aki ismert minden szokást, az embereket, s azt is, hogy kit kell elkerülnünk. Legalábbis azt hittem. Túlságosan magabiztos voltam. Túlságosan önhitt. Az egyik legjobb tolvaj lettem. A hajam újra megnőtt, de továbbra sem női, hanem férfiruhát viseltem. Abban könnyebb volt olajra lépni, ha a helyzet úgy kívánta.
A legutóbbi munkám végeztével Ben állomáshelyére igyekeztem, hogy megadjam neki a részét. Ő már keveset dolgozott, nem volt rá szüksége, mert jól élt abból, amit tőlünk kapott. Ahogy benyitottam a kocsma hátsó szobájába, ő asztalra vetett lábbal a székében várakozott.
Ben nem volt csúnya fiú, sőt, többé már fiú sem. A maga huszonkét évével már férfinek számított. Szőke hajával és sötétbarna, élénken járó szemeivel nagyon is jóképű fiúnak számított, de igazán soha sem tetszett. Túlságosan hasonlított rám, akár testvérek is lehettünk volna. Az újak közül volt, aki ezt is hitte.
– Na, azt ne mondd, hogy vártál! – nevettem fel gúnyosan, és egy bőrerszényt lendítettem, majd dobtam felé. Ben fél kézzel elkapta, majd levette a lábait az asztalról, megoldotta a szíjat, és a tartalmát az asztalra borította.
– Már öt éve szinte óramű pontossággal, ugyanakkor érkezel.
– Szinte. Ma jó napom volt, ma kicsit hamarabb – rántottam meg a vállam, majd féloldalasan az asztalára ültem. Ben szemrevételezte az aznapi fogást, levette a részét, a többit pedig az erszénybe rakta. Majd egy komor hümmögést hallatva elém tolta. Nem volt túlságosan elragadtatva, de nem tette szóvá.
– Nem, Ben – mondtam, majd visszatoltam elé az erszényt. – Ma ez mind a te részed – vigyorodtam el, és vártam a reakcióját. Szerettem látni az elképedést, szerettem azt érezni, hogy lány létemre is ügyes vagyok. Ügyesebb, mint a fiúk. De nem döbbenetet kaptam, hanem a szemeiben egy villanást. Nem tudtam értelmezni, ő pedig felállt és elém sétált. Továbbra is az asztalon ültem.
– Ezt visszaadom, és többé részesedést sem kell adnod.
Gúnyosan felnevettem.
– Na, persze! Arról vagy híres, hogy a területeden bárki ingyen dolgozhat!
– Nem bárki. Társulhatnánk! – mondta komolyan.
– Minek neked társ? – vontam össze a szemöldökömet. Ő pedig egy lépéssel közelebb lépett.
– Ugyan Stell, eleget vártam már rád.
Kezeit a combom két oldalára támasztotta, és közelebb hajolt hozzám.
– Ne csináld már. Bakfis korom óta ismersz... – nevettem rá.
– Igen. Te is beláthatod, hogy elég gondolkozási időt adtam.
Két kezemet a vállára ejtettem és határozottan eltoltam.
– Nem. A válaszom nem. Most is, mint már ezerszer! Ne csináld már Ben, barátok vagyunk!
– Én nem barátnak akarlak! – sóhajtott.
– Bla, bla, bla.... Gyere inkább, igyunk egyet!
Lecsúsztam az asztalról és az ajtó felé indultam, de Ben megfogta a kezem.
– Stell, legalább vedd fontolóra, nem kéne ott laknod a Liliomban!
– Persze, alhatnék aztán a te ágyadban? Tökéletesen megfelel nekem a Liliom. Így legalább senkivel sem kell rajta osztozkodnom!
Ben hátrasimította a haját.
– Reménytelen vagy!
– Így van! Na, mehetünk? – kérdeztem vidáman.
– Mehetünk! – sóhajtott. – Na és, honnan a nagy fogás? – kérdezte a hátam mögül.
– Valami előkelőséget zsebeltem ki. Nem láttam még errefelé.
– Óvatos voltál?
– Itt vagyok, nem? – kérdeztem vissza.
– Nem ezt kérdeztem, hanem hogy óvatos voltál-e? – mondta szigorúan.
– Persze, hogy az voltam. Mindig az vagyok, ismersz!
– Igen, ismerlek. Ezért pontosan tudom azt is, hogy szereted a rizikós melókat. Nem szeretem, ha felelőtlen vagy.
Megtorpantam, és hirtelen megfordultam, így Ben majdnem nekem jött.
– Az én felelőtlenségem miatt húzza most az ezüst a zsebedet. Azért az jó érzés, nem?
– Stell, a pénz nem minden!
– Istenekre, Ben! Az újaknak is ezt mondod? Hogy fogsz így megélni? – kérdeztem vidáman, és közben lefelé róttam a lépcsőket.
– Ha egy előkelőséget zsebelsz ki és elkapnak, már nem úszod meg egy kis veréssel. Aggódom, hogy…
– Ben, nem kell! Tudok vigyázni magamra, jó tanítóm volt.
Ben megragadta a vállam és elém lépett. Mielőtt a lépcsőn leértünk volna, a falhoz simult és kikémlelt. Azután rögtön visszahúzta a fejét.
– Most azonnal menj vissza! – szólt sürgetve. Gondolkozás nélkül felszaladtam a lépcsőn, Ben pedig utánam.
– Mi az? Mit láttál?
– Szerinted? – kérdezte ingerülten. – Még kérded? A nyakamra hoztad a kopókat!
Elsápadva léptem hátra egy lépést.
– Mi lesz most?
– El kell menned! Az ablakon keresztül menj! Látod? Én megmondtam! – Ben hangja idegességtől volt reszelős, és a szemeiben aggodalom csillant.
– Nem voltam óvatlan, nem láthatott senki! – mentegetőztem. Szerettem a kihívásokat, de az életemet azért jobban szerettem. Nem nyúltam volna semmi olyanba, ami túl kockázatos lett volna, főleg nem olyasmibe, amivel Bent is, vagy a fiúkat bajba keverhettem volna. – Esküszöm!
Ben az egyik fiókból elővett egy kis erszényt és a kezembe nyomta.
– Tűnj el, Stella, egy időre szívódj fel! Nyomás!
Csak egy pillanat volt, amíg hezitáltam, aztán az ablak felé iramodtam. A tetőn végigszaladtam, de láttam, hogy az ivó előtt négy kopó strázsált. Tudtam, merre kell szökni, de amikor láttam még valamit, a lábamba majdnem görcs állt.
Nem én voltam óvatlan, valaki beköpött nekik. Timoth a hátsó bejáratnál toporgott és feszülten lesett körbe.
– Az a kis rohadék beköpött nekik! – nem tudtam elhinni.
Sokat ugrattuk, de testvérek voltunk, húztam már ki én is a bajból.
De ezzel majd később foglalkozom. Úgy osontam a tetőkön, aztán a házak közti sikátorokban, hogy senki tudomást sem vett rólam. Évekig gyakoroltam, hogy lehetek minél kevésbé feltűnő, de amikor kijutottam a városból, azt se tudtam, merre menjek. Nem voltam benne biztos, hogy követtek-e, és Benért is aggódtam. Ha visszamegyek, ezért még számolok Timoth-tal, és azt nem biztos, hogy élve fogja megúszni. Egyetlen hely volt, ahova mehettem, a folyó irányába, oda senki nem követne. Azt sem tudták, hogy én odajárok, hogy időnként még most is néha a parton lófrálok.
Amikor megpillantottam a vizet, azt hittem a nehezén túl voltam. Aztán éles süvítést hallottam, majd irtózatos fájdalom hasított a jobb vállamba.
A meglepetéstől hátratántorodtam, megcsúsztam és háttal a folyóba zuhantam.
A víz, ami sűrű volt és fullasztó, úgy fogott körbe, hogy mozdulni sem bírtam. Fel akartam jutni a felszínre, de a lábamat mintha gúzsba kötötték volna. Láttam a véremet, ahogy szivárogva vörösre festette a vizet, azután sötét és hideg lett minden.