Befed a köd

Találkozás

Adelyn

-Egy héttel később-

Ködös este volt, szokatlanul ködös. Teljes sötétség ölelte körül a világom, csak az utcai lámpák ontottak magukból némi fényt. Az erdő melletti macskaköves utcácskát választottam, magam sem tudom miért. A csönd akár a piszkosfehér köd telepedett le, a járdától talán egészen a fellegekig tartott. A hideg levegő nem mozdult, ahogy sietősen lépkedtem előre. Fáztam, megéreztem a telet, és azt, hogy nem vettem fel a sálamat, így az időjárás jeges lélegzete könnyen nekiesett fedetlen nyakamnak.

Egyszer csak furcsa hangot hallottam. A sötétségből jött. Azonnal bánni kezdtem, hogy erre jöttem, habár továbbra sem tudtam megmagyarázni az útvonalam ezen részét.

Megint hallottam a zajt, ezúttal a hátam mögül érkezett. Olyan volt, mint ahogyan csak a szél kiabál vihar idején. Megtorpantam, a meglepettség erőt vett rajtam.

Megláttam Őt. Előttem állt, nem túl közel, feketén, mint a halál. Hirtelen ott volt, alig fél méterre tőlem, túl közel. Lesütöttem a szemem, sikítani akartam, de nem ment. Végül felnéztem Őrá. Öltözéke régimódi volt, amit távolról nem vehettem észre. A bőrének az a része, amely kilátszódott a kabátból, szinte tejfehér volt, még a ködnél is világosabb, bebizonyítva régebbi sejtésem. A szemei – mikor beléjük mertem nézni – láttam, olyan volt mint legutoljára, és úgy csillogtak, akárha az ég kovácsai obszidiánból faragták volna tökéletesre. Fekete-fehér. Jó és rossz.

Bele sem mertem gondolni, hogy mit keres itt, hogy tudott mögém kerülni, csak hagytam magamnak, hogy újra végig nézzek rajta, különösen sokat időzve a szeménél, és tudtam, Ő is hasonlóan tett.

Olyan szép volt. Tekintetem tovább járt rajta, lélegzetem egyre szaggatottabb lett. Egy pillanat. Ennyi volt, amíg az ámulat elnyomott benne minden mást, a rettegést, a csodálatot. Egy pillanat, ami életem legnagyobb hibájának bizonyult. Minden csak egy pillanat. Az élet, az öröm, a szomorúság. Csak egy pillanat: fekete, fehér. Gondolatok, tettek. Egy pillanat és ízek, hangok fények költöznek belém, hogy a következő, tiszavirág életű pillanatban elreppenjen minden. Minden érzés, érzelem, minden értelmes a világban. Az élet is, hossza akár egy hosszú-hosszú pillanat. Az embereké legalábbis, annak érződik. És arra is elég, egy ólomsúlyú pillanat, hogy a halálraítélt ráébredjen önnön végére. Az élet vége, az utolsó pillanat. Egy pillanat a világ.

Nem tudom, ezt Ő éreztette-e velem, vagy az elmém hamar ráébredt valamire, egyfajta jósképességre szert téve. A lényeg, hogy gondoltam, és halálom napjáig hinni fogom. Talán nem is kell sokat várnom.

Elakadt a lélegzetem. Lassan végig a szemembe nézett, ahogy jobb kezét az arcomhoz emelte. Nem viselt kesztyűt, így bőr a bőrhöz ért. Mi ketten. Nem láttam a külvilágot, csak az ő arcát figyeltem.

Óvatosan felemeltem a kezem. Nem nézett le a mozdulatra, úgy éreztem, belesüllyedtem az alkonyi tóba, a két tökéletes vágású szemébe. A kezem a durva anyagból készült szövetkabátját érintette. Visszahúztam a kezem, mintha áram rázott volna meg, és visszaengedtem az oldalam mellé, tovább figyelve, tágra nyílt szemekkel.

Először sokkal jobb dologban reménykedtem, amikor közelebb hajolt. Azt reméltem megcsókol, hogy átölel, habár a nevét sem tudtam. Egyszerűen vonzott, mint a meleg étellel telerakott vacsoraasztal az éhezőt.

Hamar rájöttem, hogy nem az arcom érdekli. Megszakította a szemkontaktus, ahogyan a nyakamra hajolt, így a válla az orromat súrolta. Belélegeztem az illatot, az Ő illatát, s látásom egyre jobban elhomályosodott. Éreztem a hideg ajkait a bőrömhöz érni. A lában megremegett.

A fájdalom gyorsan érkezett, körülbelül egy időben a pánikkal. Az égő érzés mozgatórugójának két kis pont tűnt, ahol nemrég még csak a jeges száját éreztem. Terjedni kezdett bennem. A fájdalom, és Ő. Hátrahajtottam a fejem, és láttam a leheletemet beleolvadni a ködtengerbe, aztán elvitte az ár, megszűnt létezni. Végre megtaláltam a hangom, mely addig cserbenhagyott egészen. Lihegve, egész testemben reszketve ejtettem ki a szavakat. Kiabáltam egy emberért, valakiért, akárkiért, aki véget vet a fájdalomnak, de senki sem hallott meg.

Valami különös áradt szét a belsőmben, éreztem Őt. A szenvedélyét, a vívódását, és a szomjúságát. Engem akart, a véremet, ebben már biztos voltam, megértettem mi történik. És én nem tehettem ellene semmit, de mélyen, a lelkem azt súgta, ha tudnék sem szakadnék el tőle. Az eufóriája engem is átjárt, szinte megrészegített. Távolinak tűnt minden, halványan éreztem már csak a dolgokat, az érzékeim eltompultak.

A közeli bokorból éjszín madárcsoport reppent a magasba, egy iszonyúan szívfájdító hang hatására. Megijedtem aztán rájöttem mi az: a sikításom. A szívem lelassult, végül már csak azt éreztem, hogy zuhanok. Az utolsó, ami még eljutott a tudatomig, hogy párás levegő simogatja, támadja az összes szabadon maradt bőrfelületem. A sötétség megint betakart, de itt nem volt utcai lámpa, hogy világítson. Itt csak a Semmi és a Semmi elragadta tőlem Őt, az illatának álmosító keverékének utolsó morzsáival együtt.

Sziasztok! Remélem tetszett a rész :), szerintem még idén ki tudom rakni a következő részt, most úgy is sok időm lesz a teli szünetben...
Egy kis story time: ez a történet onnan jött, hogy angol órára valami ilyesmit témában kellett fogalmazást írni, es én ennek a fejezetnek a rövidebb angol verzióját adtam be, es csak utána álltam neki magyarul, akkor a prológus még nem volt meg. Így mondhatni egy novella köré építődik az egész történet (vannak/lesznek még hasonlók, az biztos :D )