Befed a köd

Régen

Adelyn

Már egy ideje nem lakok a szüleimmel, elegem lett a házunk kietlenségéből és a gyerekkori emlékek nyomasztó árnyától. Emlékszem, tíz év körüli lehettem, amikor a szüleim elváltak. Egyikőjük sem volt mintasülő sosem, de az az időszak, amíg a válás zajlott, nagyon felkavarta az én kisgyereklelkemet. Anyám depressziója abban az időben állt be a mostani állapotába, mélyen elnyelte az érzéketlenség tengere. Apám alkoholizmusa, amit sose ismert be, de mindig lehetett tudni a tekintetének ködös rezgéséről, és a burjánzó őszes szakállról az állán.
A többi ember vidámparkba meg játszótérre járt, amikor kicsik voltak, és boldogan emlékeznek vissza a gyerekkor megnyugtatóan homályos pillanataira, amit a vidámság és a gondtalanság fűszerezett finom egésszé. Én soha nem jártam többi gyerekkel játszani, amíg anyám betegsége és apám függősége még kordában volt tartva pszichológushoz cipeltek, nehogy örököljem bármelyikük betegségét. Két évig rendszeresen jártam is, aztán anyámék kezéből kicsúszott az iránytás a saját, és egyúttal az én életem irányítása is. Az első sulis évemben már nem jártam agyturkászhoz, apám elverte a pénzét, nem volt miből orvoshoz küldeni.

Testvérem nem volt, szerencsére, mert otthon én is sok voltam, nemhogy még egy gyerek, akit etetni kelljen. Pedig nagyon vágytam rá, egy idősebb báty vagy nővér, aki mellettem áll, foglalkozik velem. Mindig úgy képzeltem, hogy a nővérem olyan lenne, mint az egyik osztálytársamé, magas és barna hajú, nagyon szép, aki mindenhová magával vinne, és megtanítana a lányos dolgokra. A bátyám menő deszkásnak képzeltem, a suli legmenőbbjének, lett volna motorja, és vigyázott volna rám. De nem volt egyik sem. Csak a suli meg az otthoni magány.

Az iskolában aztán megismertem Emmy-t. Második félévkor jött az osztályba, akkor költöztek ide a családjával Floridából. Emmy-ék nagyon gazdagok voltak, de ezt nem kötötte az orromra. Egyszer sem. Az apja valami vállalkozó volt, az anyja menedzser. Ott volt még Emmy öccse, David, akiről annyira emlékszem, hogy tele volt a szobája kisebb-nagyobb autómodellekkel. Emmy nagyon kedves volt velem, amikor megérkezett az osztályba, mellém ültették, és barátok lettünk. Nem tudom a folyamat lépéseit, a hogyan-t és a mikor-t, csak azt hogy egyszer csak nem voltam már magányos. Délutánonként átmentünk hozzájuk tanulni meg játszani, sokszor ott is aludtam, anyáéknak fel sem tűnt.

Emmy nagyon szeretett olvasni. Elmesélte, hogy már az iskola előtt megtanulta, és azóta rengeteg könyvet kapott. Megmutatta nekem őket, együtt olvastunk, onnantól megvolt az otthoni vészkijáratom is. Kölcsönadott annyi könyvet, amennyit csak akartam, és mikor elolvastam egyet, mindig megbeszéltük miért volt jó, gyakran rajzokat is készítettünk hozzájuk. Szóval jól eltelt az idő.

Aztán jött az a kísérteties február, amikorra elmondhattam magamról, hogy igen, én is úszhattam egy kicsit a lila felhők között. Aztán minden összetört, szilánkokra. Anyáék egy hónappal azelőtt váltak el, miután apa hatalmas balhét rendezett, természetesen részegen. Emmy-éktől mentem haza, megérkeztem és mentem volna fel a szobámba, ahogy mindig, amikor zajt hallottam. Anyám volt az. Sírt.

Megint rövidebb lett a rész, bocsi, de ezt a visszaemlékezőset mindenképp így akaram zárni. Köszi mindenkinek aki olvassa a történetemet, nagyon sokat jelent nekem!