Saint Vincent Valley álombeli, téli látképéhez semmi sem érhet fel; Wendy legalábbis, aki előszeretettel töltötte el itt gyermekként téli szüneteinek elnyomó részét, ezzel a véleménnyel él a szívében. Ez huszonegy évesen sem látszik változni: a kisv...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Idegesen doboltam a lábammal, miközben a zongora melletti széken ücsörögtem. Ez volt a legközpontibb hely az egész Szent Vincében, s bár én zongorázni nem tudtam, az ukulelémet úgy szorítottam magamhoz, mint a világ legértékesebb kincsét. Az igazság az volt, hogy rettegtem. Legszívesebben bőgtem volna tovább a szobámban, de tudtam, hogy ez ostobaság lenne a részemről. Ideje volt a tettek mezejére lépni, bármennyire reszkettem a végkimenetel gondolatától is. Eleget éltem már félelemben, eleget szabotáltam már saját magam. Szerettem volna boldog lenni végre, és úgyanígy boldoggá tenni valakit.
A terem viszonylag üres volt. Két idősebb bácsi sakkozott az egyik asztalnál, egy néni meg egy ápolónő csendesen kötögetett a sarokban, a nagyi pedig Fiona néni és Henrik úr társaságában beszélgetett, néha felnézve rám és felém küldve egy bíztató mosolyt, mert hát előre tudta a tervemet, s nyilván a barátait is beszervezte erre a kis magánakcióra, közönségnek. Még a telefonját is előkészítette erre az alkalomra, pedig mondtam neki, hogy nem biztos, hogy sikerrel járok majd és akkor örökké lesz egy borzalmas felvétel arról, hogy mekkora idióta vagyok. De a nagyi biztos volt benne, hogy valami csodálatosat fog lencsevégre kapni, ha viszont mégsem úgy alakulna a dolog, ahogyan szerettem volna, azonnal törölni fog mindent. A magabiztossága valahol nekem is erőt adott.
A karácsonyfára pillantottam a zongora mellett, amin színes fények követték egymást, arany és vörös színű gömbök tükröződésében csillogva, s arra gondoltam, milyen jó is volt az a nap, amikor elmentünk a fenyőért Jude-al; igazából minden más pillanat is, amikor mellette lehettem. Mélységes bűntudatot éreztem. Nem akartam őt elveszíteni, főleg ilyen módon. Most ezt próbáltam helyrehozni valami olyasmivel, ami egy grandiózus cselekedet volt, hogy Jude véletlenül se kételkedjen abban, mit is érzek iránta. Szeretem ezt a fiút. Még sosem mondtam ki ezt senkinek hangosan, de végre úgy éreztem, száz százalékosan készen álltam rá.
Volt alkalmam átgondolni a dolgokat – össz-vissz két órát alhattam az éjjel – és elfogadni végre, hogy Judenak igaza volt. Valószínűleg én is megbocsájtottam volna egy olyan személynek, mint Kristen, ha velem esett volna meg hasonló, csak kívülállóként nehéz volt megemésztenem és teljességében megértenem ezt. Függetlenül attól, hogy a lány mit tett, Judenak minden joga megvolt ahhoz, hogy megbocsásson neki, s igazából örültem annak, hogy Kristen megadta neki ezt, de főleg annak a lehetőségét, hogy végérvényesen lezárhassa magában a kettejük dolgait és tudatában legyen annak, hogy nem ő hibázott ebben a történetben. Nem láthattam bele a múltjukba, ráadásul szűk három hete ismertem csak Jude-t. Egyáltalán nem állt jogomban úgy viselkedni vele, ahogyan tettem. Csak reménykedni tudtam benne, hogy még helyre tudtam hozni a dolgokat.
Amikor a fiú megjelent a teremben, maga előtt tolva Andy bácsi kerekesszékét, hevesen dobogni kezdett a szívem. Pont a karácsonyfa takarásában voltam, így abból az irányból ahonnan érkezett, nem szúrhatott ki rögtön, csak szemből, a nagyiék asztalától kezdve lettem látható. Jude az asztalhoz tolta Andy bácsit, s váltott pár kedves szót a többiekkel is. A szemei karikásak voltak, arca nyúzott, látszott rajta, hogy ő sem alhatott sokat az éjszaka, amiről tudtam, hogy a kis vitánk tehetett. Borzalmasan éreztem magam miatta. Nem bánhattam ennyire érzéketlenül egy ilyen csodálatos emberrel...
