Kayla könnyei lassan apadtak el, de végül megnyugodott annyira, hogy szemeit megtörölje a felsője ujjában és kifújja az orrát a félig használt zsepiben, amit Talia a nadrágja zsebében talált.
- Jobb egy kicsit? – kérdezte Talia.
- Nem tudom. Olyan... furcsa minden. – Kayla lába megremegtek, ahogy felállt, de ő látszólag észre sem vette és az ablakhoz sétált. – Majdnem két évig voltunk együtt. Azt hittem, hogy boldogok vagyunk... Szerinted hányszor csalt meg korábban?
Talia elhúzta a száját. A kérdés az ő fején is átfutott nem is egyszer. Ahogy az is, hogy vajon mióta tarthatott Adam afférja a titokzatos lánnyal, mert semmilyen nyilvánvaló jele nem volt annak, hogy Adam másfelé kacsingatott.
- Nem tudom, de fölöslegesen emészted magad ezen – válaszolta, mire Kayla vállai megfeszültek.
- Igazad van, úgysem jelent már semmit.
- Nem ezt mondtam.
- De ez az igazság, nem? Adam már nem tud több fájdalmat okozni. – Kayla hangja keserű cinizmussal töltötte be a szobát. – Se nekem, se másnak.
Talia csak hallgatott. Ha volt valami, amire két év pszichológia és viselkedéstan megtanította, akkor az az volt, hogy az ember barátai nem pszichoanalízisre vágytak, amikor valami gondjuk volt. Nem tanácsokat és jól csengő szavakat akartak hallani, csak ki akarták adni magukból a fájdalmat és tudni, hogy nincsenek egyedül.
Ez Kaylánál sem volt másként. Nyilvánvaló volt, hogy nem kíváncsi Talia véleményére, és inkább a lassan felgyülemlő haragba menekült a tehetetlen gyász elől, mert a könnyek nem úgysem hozták volna vissza Adamet. Ahogy a düh sem, de az legalább máshová összpontosult és az erő illúzióját keltette.
- De ez sem igaz, mert egyedül ő nem szenved soha többet. Engem meg itt hagyott a tudattal, hogy nem voltam elég jó neki. – Kayla nevetése láthatatlan ostorként csattant Talia bőrén, ő pedig némán figyelte, ahogy barátnője válla rázkódik szörnyű kacaja erejétől, mert elég jól ismerte őt ahhoz, hogy tudja, Kayla úgysem hagyná, hogy bármilyen módon segíteni próbáljon. – Vicces nem? És a legviccesebb az, hogy abban sem lehetek biztos, hogy nem én nyírtam őt ki, mert szinte semmire nem emlékszem a tegnap estéből!
- Annak elég kicsi a valószínűsége – jegyezte meg Talia nyugodtan.
- Azt nem tudhatod. – Kayla még mindig az ablakon bámult kifelé. – Ha olvastad Charles Aspen posztját, akkor tudod, hogy valaki valószínűleg bedrogozta Adamet. Az a valaki én is lehettem.
- Vagy Adam túladagolta ma––
- Adam nem cuccozott. Még csak szteroidokat sem tolt – vágott közbe Kayla egy dühös pillantást lövellve Talia felé mielőtt visszafordult az ablakhoz.
- És te igen?
Kayla nem válaszolt.
- Nem érted – mondta pár pillanatnyi csend után. – Teljesen kész voltam tegnap. Az utolsó emlékem az, hogy szinte visítva magyarázom Tanyának, hogy azt akarom, hogy Adam meglakoljon azért, amit tett. Bármire képes lettem volna, hogy szenvedjen...
- Ennyi erővel én is lehettem, nem? Elvégre felajánlottam, hogy megölöm a kedvedért – vágott vissza Talia a szemét forgatva. – Arról nem is beszélve––
- Megjött a kaja – vágott a szavába Kayla. – És nem, te a légynek sem tudnál ártani. Túl... jó vagy ahhoz.
- Szerintem összekeversz magaddal – vitatkozott Talia miközben felállt és elindult az ajtó felé. – Amúgy meg Tanya nem az a típus, aki hullarészegen magadra hagy.
أنت تقرأ
Hullám/Sír
خيال (فانتازيا)Natalia "Talia" Waters szereti úgy az életét, ahogy van. Végre nem kell anyja gyűlölettől teli pillantásait és hallgatását viselnie, a jegyei rendben vannak és barátokat is talált, akikre mindig számíthat. Éppen ezért egyáltalán nem számít rá, ho...
