Irány Nyugat!

Harmadik fejezet

*Három nappal később*

Szöszi akkoriban kötötte meg élete legrosszabb fogadásait. Először a sípját veszítette el, most meg egy őrült lovas üldözte.
Úgy cikázott üldözője előtt, mint nyúl a rókától futva. Tudta, hogy pisztoly van az üldözőjénél, és nem akart neki könnyű célpont lenni. Imádkozott, hogy a telivérje, Laramie pálcika lábai ne vegyék ezt rossz néven.
Redvalley utcáin száguldoztak. A terep szerencsére tökéletes volt meneküléshez, Szöszi pedig jól ismerte ezt a várost. Rutinosan kanyarodott egyik utcából a másikba, próbálta a legrövidebb útszakaszokat választani, hogy lerázza az üldözőt, de az úgy ragadt rá, mint az olvadt cukor.
Szöszi kezdett kifogyni az ötletekből, a lova pedig kifulladni. A félelemtől már nem bírt tisztán gondolkodni, csak hagyta, hogy az ösztönei és a lova vezessék őt.
Nagy hiba volt ez.
Kiértek a sűrűn épített részről, a nyílt főtérre érkeztek, minek a végén templom magasodott. Az emberek szétszéledtek, menekültek a vad pata dübörgés hallatán, utat hagyva a két lovasnak. Néhányan már ismerték a kontextust, kiabáltak, hogy valaki állítsa meg az üldözőt. Sajnos ezzel csak az üldözőt segítették. Egyre közelebb ért hozzá. Majdnem elég közel ahhoz, hogy lőhessen.
Ráadásul a patadobogások megsokszorozódtak. Szöszi hátranézett, és egy lovas helyett most már négy követte.
Szöszin már csak valami isteni csoda segíthetett, talán ezért menekült a templom felé. A templomot kovácsoltvas kerítés vette körül, nagyjából Laramie szügye fölé érhetett.
Laramie nem volt díjugróló. Laramien nem volt ugráshoz alkalmas nyereg. Laramienek nem volt elég energiája ehhez.
Szöszi meg nem volt észnél.
Csizma megtart, hang bíztat, előre dől. Laramie megtorpant az akadály előtt, de ugrott. Suhantak az kerítés felett, úgy repültek, mint töltény a levegőben. Olyan puhán értek földet, hogy Szöszi úgy érezte, még mindig a levegőben vannak. Nem győzte paskolni a lovát.
Furcsán csend lett. A járókelők elhalkultak, már csak Laramie léptei hallatszottak. Lassítottak, majd megálltak.
A templom harangja kondult. Az üldöző útját három lovas állta: Pöttöm, Félsarkantyú, és Pápaszem. Félsarkantyú persze nem érezte magát elég fenyegetőnek egy kioldott pisztoly nélkül, amit az üldözőre foghat. A férfi a vágtától kifulladva, teljesen lesokkolva nézett a lányokra.
Azok viszont nem sajnálták meg.
– Azt hiszem okosabb teszi, ha visszafordul, és békén hagyja a hölgyet! – ajánlotta szívélyesen Pápaszem.
A férfi szúrósan méregette a hármast, de nem mert bármit tenni. Tudta, kik állnak előtte. Hátra arc, és eltűnt a helyszínről.
– Jó cucc az a pisztoly – jegyezte meg Pöttöm.
Félsarkantyú büszkén elrakta azt.
– Jobb belátásra bírja az embereket!
Hátra fordultak az üldözötthöz. Nem gondolták volna, hogy Laramie tényleg megugorja a kerítést.
Nem volt egy vadnyugatra illő ló. Tipikus kis agyon tenyésztett telivér herélt volt, pálcika lábakkal és nagy mellkassal, bár a színe inkább szembe tűnőbb volt. Domináns fehér, szinte világított a város szürkeségében. Kantár nem volt rajta, csak egy fekete bőrkarika a nyakán, hátán fekete nyereggel és tengerészkék alátéttel. A füle mögötti sörénytincsébe pedig egy tengerészkék szalagot kötöttek, csak úgy kiegészítőként.
– Minden rendben, csajszi? – kiáltott Szöszinek Pöttöm.
Szöszi szívéről hatalmas kő esett le, hogy barátságos, és nem újabb ellenséges alakok voltak azok hárman. Még mindig lihegett a kimerültségtől, de a lelke lassan megnyugodott.
– Még egyben vagyok, köszönöm! – kivételesen a kaput használta, kiment a templom kertjéből, a többiek elé.
– Az itteniek elmagyarázták, mibe keveredtél, és minket küldtek segítségül – magyarázta Pápaszem.
Szöszi kínosan dörzsölte meg a tarkóját.
– I-igen, volt egy kicsi nézeteltérésünk a lovak kiképzését illetően… majd kicsit túl jól nyertem meg a fogadást, hogy ott helyben felnyergelem a nyers csikóját, ami kicsit megsértette a büszkeségét… de most már nem számít! Rettentően köszönöm! Nélkületek nem sokáig húztam volna, hehe... Öm, valahogy meg tudom hálálni?
A három lány összenézett.
– Ami azt illeti… – gondolkozott hangosan Pápaszem – keresünk valakit.
Szöszi gyorsan kapcsolt.
– Fátyolt? Őt legutóbb Flochon látták, ott próbálja mindenki elkapni… – ekkor egy újabb kapcsolástól rémület futott át rajta – Nincs nálam, kérlek higgyetek nekem! Nincs szükségem a nyereményre!
– Öm… először is, nyugi, nem eszünk meg! Másodszor, őt is keressük, de tudjuk, hogy hol van. – javított Pöttöm – Jelenleg Szöszit akarjuk megtalálni, a lósuttogót.
– Oh… ami azt illeti, az én vagyok.
Félsarkantyú összezavarodva ráncolta a szemöldökét.
– …te?
– Én. – bólintott Szöszi.
Még mindig nem hitték el.
– Biztos? – kérdezte Félsarkantyú egyre magasabb hangon.
Hogy is mondják mai nyelven, volt egy amolyan Szöszi “vibe”-ja, de úgy mégsem. Kezdjük ott, hogy afrikai-amerikai volt, elég távol a szőkétől. Hosszú haja ébenfekete volt, néhány szalmaszál ragadt belé.
Minden másról pedig inkább egy diáklány jutna bárkinek az eszébe, minthogy bárki olyan, aki valaha lóhoz ért, nemhogy lovakból él. Elegáns inget hordott, tengerészkék nyakkendővel. Kesztyűje is ilyen színű volt, meg a szoknyája is, ami alatt kislányosan sok fehér réteg volt.
Még cowboy kalapja sem volt! A szemébe lógó tincseit hátra fogta, és a szokásos színű szalaggal kötötte össze.
Legalább a fekete csizmája lovaglásra alkalmasnak tűnt… de hát az divat, mindenki ilyet hordott.
Szöszi nehezet sóhajtott.
– I-igen, félrevezető név… eredetileg Suttogó, Szelídítő, vagy valami hasonló akartam lenni, csakhogy a lovak miatt gyakran lesz szalmás a hajam – demonstráláshoz kihúzott egy kis szálat a tincsei közül –, ezért kezdtek el még gyermekkoromban Szalmaszőkének nevezni. Ebből lett a Szőke, majd Szöszi…
Pöttömnek ez kevés bizonyíték volt. Előhúzta a sípot, úgy, hogy ne látszódjon rajta a név.
– Tudod, hogy mi ez?
Szöszinek felcsillant a szeme.
– A sípom!
Pöttöm dobta a sípot, ívesen repült Szöszi kezébe.
– Oké, most már elhisszük, ugye?
A másik kettő is hajlandó volt túllépni a külsőségeken.
– Csak ne mutogasd Csókosszájú előtt, légyszi! – tette hozzá Pöttöm.
Szöszi gyanakodva nézett a sípra, majd a tolvajra, és hiába örült a sípjának, nem sikerült egy könnyen túltennie magát az utóbbi kijelentésen.
– Öm… oké… köszönöm! És, nos, miért kerestetek engem?
Pápaszem vette át a szót.
– Igazából Fátyollal kapcsolatosan. Kell nekünk valaki, aki kezelhető állapotba teszi, hogy elvihessük Csókosszájúnak. Persze megosztanánk érte a jutalmat, meg minden. Azt hallottuk, hogy te lovagoltad be Fátyolt, így gondolom, neked menne ez!
Szöszi kényelmetlenül összeszorította a száját.
– Igen, én lovagoltam be… az egyik legnehezebb alanyom volt, akivel valaha dolgoztam. Túlságosan fél az emberektől ahhoz, hogy valaha normális ló legyen belőle. De… hát meg tudnám nektek fogni, ha akarnám…
– …de? – sürgette őt Félsarkantyú.
– De amilyen bűnöző alakok vadásznak rá, é-én nem mernék ellenük indulni, sajnálom…
,,Bűnöző alakok”? A három lány cinkosan összenézett.
Pápaszem a nevetését visszatartva könyökölt a lova marjára.
– Nagy szerencséd, hogy három hírhedt lovas lesz melletted, akit senki se merne megtámadni!
Szöszi kérdőn nézett rájuk.
– ,,Hírhedt”?
Egyenként bemutatkoztak.
– Félsarkantyú – emelte meg a kalapját.
– Pápaszem – intett kedvesen.
– Pöttöm – szalutált játékosan – Autogramot szívesen adunk!
Szöszinek minden névvel kerekebb lett a szeme. Lassan leesett neki, hogy eddig három, kegyetlen útonállóval csevegett.
– Azt hiszem… azt hiszem mennem kell – hadarta –, még egyszer köszi a megmentést, további jó utat! – megfordította Laramiet, és sietősen elügetett.
Félsarkantyú szem forgatva indult utána, Szárcsa egy gyors sprinttel Laramie elé termett, a termetes kanca elállta a kis telivér útját.
– Mi jókat hallottál rólunk? Ártatlan lóidomárokat eszünk?
Szöszi igyekezett valami büszke tartást felvenni, de ettől csak úgy nézett ki, mint amikor egy kismacska borzolja a szőrét.
– Azt, hogy bűnözők, és nem szeretnék törvénytelen emberekkel együtt dolgozni! S-sajnálom…
– Azt ne mondd, hogy te soha semmi törvénytelent nem csináltál egész életedben!
Ezzel a maradék büszkeség is eltűnt Szöszi tartásából.
– Hát ööö…
– Naaa? – csatlakozott Pöttöm Félsarkantyúhoz – Csak nem voltak neked is kényes ügyeid?
– Jó ügy érdekében tettem! – tört ki Szösziből.
– Ne hidd, hogy mi puszta szórakozásból tesszük azt, amit. – csatlakozott Pápaszem is – Én és Félsarkantyú olyan embereket vadászunk le, akik megkeserítik mások életét. Pöttöm lop a gazdagoktól, hogy kimenthesse a nyomorból a sorstársait. Most mondd meg, rossz emberek vagyunk-e?
Szöszi nem bírt válaszolni. Őt hiába irányította a belső igazságérzete, még azon a napon is bánta, amit tett. Nem találkozott még olyannal, aki büszkén vállalta volna, hogy szembe ment az igazságtalanság ellen.
Pápaszem még messzebbre ment.
– Ha nem is értesz velünk egyet, tedd meg Fátyolért! Szegény ló, teljesen egyedül kóborol, és kétes alakok próbálják megfogni. Szerintem rád vár, csak rád várhat.
Szöszi döntésképtelen volt. A szíve Fátyol felé húzta, hogy segítsen rajta, de az esze köszönte szépen, tökéletesen megvolt három útonálló nélkül is.
Félsarkantyú akkor már nagyon türelmetlen volt.
– Persze, ha nem szeretnéd, nem kell. Maradj itt, mi majd megoldjuk egyedül. Ha egész életedben félelemben akarsz élni, és soha nem kockáztatni azért, amit a szíved mondd, hát tessék! Nem akadályozunk meg. Kíváncsi vagyok, meddig bírod épp ésszel…
Megindította Szárcsát, és teljes nemtörődömségben léptetett el Szöszi mellett. Pápaszem csalódottan integetett neki, és ment a társa után.
Szöszi megnyugodva lélegzett fel. Jobb lesz így, gondolta. Azóta az eset óta kerülte a bajt, és így is kellett maradnia. Nem kockáztathatott megint, az előzőnek is olyan rossz vége lett…
Pöttöm kitartóbb volt.
– Azt hiszem itt az ideje, hogy miután átgondolod az életed eddigi tetteid, megbánásaid, egy új lehetőséget látva utánuk kiáltasz, hogy “hé, várjatok, jövök én is!”.
Szöszi nagyokat pislogott.
– Ennyire klisének tűnök?!
– Hát lányom, ez a szituáció nem sok mást lehetőséget ad. Mivel te is fontos vagy a történetszálhoz, valahogy csatlakoznod kell hozzánk, és bár nem illett volna a karakteredhez, ha meggondolás nélkül jössz velünk, a drága író nem akar veled túl sokat vesződni, mivel csak egy mellékszereplő vagy, szóval…
Szöszi az égnek emelte a tekintetét.
– Ahjj, jó, jövök! – a páros után ügetett – de csak Fátyol miatt!
– Persze, hogyne, elhisszük. – nyugtatta őt meg Pöttöm.
Pápaszem ujjongva pacsizott Szöszivel, Félsarkantyú helyeslően bólintott.
– Nem akartok lepihenni egy kicsit? – kérdezte Szöszi – Van egy tágas istállóm, és egy szűkös otthonom, de ti még elférnétek benne. Biztos régóta utaztok.
– Én benne lennék – jelentkezett Pápaszem – Nikan még nincs hozzászokva a túl sok menethez, kell neki a pihenés…
Szépen sorba a többiek is beleegyeztek. A csapat teljes volt, így nem érezték, hogy bármit sürgetni kéne. Békésen töltötték a nap hátralévő részét Redhillben, gyorsan összebarátkoztak, mintha mindig is ismerték volna egymást.
Eközben, valaki várt. A csillagos ég alatt valaki a Floch-i nyaralója erkélyéről nézte a tájat, Uno kártyáiból várat épített. A távolban látszott Redhillnek a pipacsmezői, amik Flochoz közelebb zöld legelőbe mentek át, majd végül egy széles mederű folyó, ami elválasztotta a prérit a várostól. Abból a folyóból ivott Fátyol, olyan természetes békében, mintha egy igazi vadló lenne. Csak a rajta maradt, megrongált felszerelés rontotta el a látszatott.
Csókosszájú olyan közelinek érezte Fátyolt. Csak le kell nyúlnia az erkélyéről, és megfoghatná a kantárszárját.
Sajnos már túl sokan próbálták megfogni sikertelenül azt a hátast ahhoz, hogy ilyen naivan próbálkozzon. Emlékezett a sípra. Fátyol megmentői lassan összegyűltek. Tervezgettek. Végrehajtásra készültek.
Ha pedig végre a kezében lesz az a ló…
Csókosszájú gyengéden ráfújt a tornyosuló kártyavárra, mire az egy szempillantás alatt összedőlt.
…akkor többé nem lesz szüksége bolond férjekre, hogy megvalósíthassa az álmait.