Túlélés

A túlélés első szabálya, hogy első- és esetleg még másodsorban is csak magadra figyelhetsz.

Ha nem tartom ezt be, már tizenkét évesen meghaltam volna. Feltehetőleg. Persze nem biztos, de eddig nem éreztem nagy késztetést, hogy változtassak a kőbe vésett szabályom.

Aznap este újabb kisvároson haladtam át. Szerettem ezeket a porfészkeket, ahol épp csak annyi eseményre számítottak a helyiek, hogy egy idegen felbukkanása ne kerüljön bele a helyi lapokba. A szörnyek általában bedőltek a cselnek, és a kicsit távolabbi nagyvárosok felé kanyarodtak.

Így aztán a szokásosnál nyugodtabban tértem be az első utamba akadó boltba, hogy feltöltsem a kajatartalékaimat. Nem álltam rosszul, de át akartam vágni az erdőn, ez pedig több napba is beletelhetett. Inkább cipeltem több súlyt, minthogy megint vadásznom kelljen.

Szórakozottan összeszedtem néhány konzervet, begyűjtöttem két kiló kenyeret, és a biztonság kedvéért egy üveg üdítőt is a kosaramba dobtam. Oda se figyelve fizettem, aztán hatalmas túrahátizsákomat magam elé lendítve mindent el is pakoltam, mielőtt kisétáltam az üzletből.

Toronyiránt haladtam a város széle felé, semmi kedvem nem volt lakott területen összefutni néhány pokolkutyával, mint legutóbb. A harchoz hozzászoktam már, de a bámészkodókhoz soha.

Lépéseim egy pillanatra lelassultak, ahogy egy lelakott szálloda mellé értem. Csábított, hogy hosszú idő után először rendes ágyban aludjak, ráadásul kutya hideg telünk volt, végül azonban csak megigazítottam a kardomat a hátamon, és továbbhaladtam. Úgyse lett volna pénzem rá, és semmi kedvem nem volt megint az ablakon át meglógni.

Eszembe jutott apám kedvenc mondása: „A túlélés első szabálya, hogy csak magaddal törődhetsz. Ha pedig ez mások jólétét is szolgálja, akkor végképp." Egyetlen helyinek sem hiányzott, hogy éppen karácsonyi szünetben szabadítsam rájuk a poklot.

Igyekeztem egykedvűnek tettetni magam, miközben be-belestem egy-egy ház ablakán, és vidámságot, családokat, karácsonyt láttam. De ki annyira érzéketlen, hogy ilyen jelenetek után ne bánná, hogy nincs otthona?

Gyorsítottam lépteimen, és hamarosan már az erdő szélén koptattam a behavazott ösvényt, majd alig néhány lépés után le is tértem róla. Utáltam a telet. Hamar sötétedik, a hó megőrzi lábnyomait, a sátram felverésével és lebontásával pedig rengeget időt vesztegetek el.

De ettől még gépiesen húztam elő hátizsákomból a sátram, egy gondolatot se kellett arra vesztegetnem, hogy állítom fel. Egy pillantás a fagyott földet fedő fehér átokra meggyőzött, hogy aznap este is inkább kövekkel rögzítsem otthonom sarkait.

A gyorsan beálló alkonyat hideg szelet hozott magával, vacogó fogakkal először szitkozódtam egy sort, utána viszont összegyűjtöttem minden csoffadt, nedves kis ágacskát, amit a közelben találtam, dülöngélő kupacba rendeztem őket, végül a magammal hordott száraz rőzsét is a kezdetleges kis tábortüzem tetejére púpoztam, és isteni szülőm felmenőinek emlegetése közben egészen hamar meggyújtottam.

Nem fogok hazudni, nem csapott arcon a meleg, nem öntött el a forróság, és még jobb kedvem se lett. De egy fokkal kevésbé zordan néztem a kilátásaimra. Egy újabb estét tölthettem el megfagyás nélkül.

Épp a vacsorámnak szánt konzervet próbáltam legalább egy kicsit felmelegíteni, amikor halk suhanással tizenéves fiú lépett ki egy árnyékból. Nem vett észre, éppen egy foszladozó csontváznak tűnő izével hadakozott.

Úgy tűnt, kellemesen kinyírják egymást, így egyik kezemet a derekam közelében tartva folytattam a kajám melegítését. Egészen addig, amíg tényleg meg nem csapott a meleg. A meglehetősen virgonc hullának tűnő szörny éppen fáklyaként égett hamuvá, és a fiúnak is feltűnt, hogy nincs egyedül.