Egy szó: Bosszú, vagy mégsem?

5. Fejezet: hála

~Diana szemszöge~

Két héttel Szof felébredése után, arra a döntésre jutottam hogy meghálálom Clairenek, hogy segített nekünk

-Lányok! Reggeli! -kiabált fel a szobába Szof, mire Claire elkezdett nyöszörögni, így kifejezve azt, mennyire nem szeretne felkelni.
Kinéztem az ablakon. Kora reggel volt, a nap éppen sugarait kezdte mutogatni, az ég alja rózsaszínesvolt, a fák sárga és piros lombkoronájától volt teljes a kép.

Lementünk reggelizni, ránéztem az asztalra, melyen palacsinta volt, gyümlöcsökkel.
-Jó reggelt! -köszönt Claire Szofnak.
-Jo reggelt! -köszöntem én is. Szof viszonozta köszönésünket, megölelt, és egy gyengéd puszit adott homlokomra, mialatt Claire elfoglalt egy helyet az asztalnál. Leültem vele szemben, mialatt megfogalamzodótt az ötlet, hogy hogyan hálálom meg neki Szof gyógyítását és ápolását.

-Figyelj Claire, -szólítottam meg késöbb a szobában. Megfordult. Ma nőiesebben öltözködött, egy gyönyörű sárga blúzt viselt haját kiengedve hagyta, rövidnadrája alá fel vett egy fekete harisnyát.- lenne egy meglepetésem este. Szeretnék mutatni egy helyet. -próbálkoztam a beszélgetés megnyitasával.
-Rendben. -egyezett bele, majd megfordult és leindult a lépcsőn a nappaliba.

Eljött az este. Már előrre oda pakoltam ahova mentünk, úgyhogy mindent elterveztem. Meg szerettem volna hálálni neki a dolgokat, mivel Szof volt a legfontosabb ember az életemben. Ugyan nem az anyukám, és nem is apukám, őket nem ismertem, de olyan volt nekem, mintha anyám lenne, egész életemben melettem volt, mióta az eszemet tudom.

~Calire szemszöge~

Beleegyeztem hogy elmegyek Diánával valahova, de nem tudtam hova szeretne menni, és meddig, ezért kissé melegebben felöltöztem. Kopogást hallottam a szoba ajtaján, az ajtóhoz fordultam a tükörtől.
-Gyere! -kiáltottam.

Bejött az ajtón Diána. Gyönyörű volt. Vörös haját kiengedte, egy krémszínű inget viselt szoknyával, egy fekete övvel és bőre színéhez passzoló harisnyát vett alá. Arcát megfigyelve láttam, hogy izgatotságtól csillogtak gyönyörű barna szemei, rózsaszín ajkai egy kevés szájfénytől csillogtak, orcája ki volt kissé pirulva.
-Mehetünk? -kérdezte. Óvatos bólintottam fejemmel, majd belém karolt. Másik kezében egy kosarat tartott és kezembe nyújott egy lámpást. Elindultunk.

Már setáltunk egy ideje mikor megszólalt.
-Neked melyik a kedvenc évszakod? -kerdezte, ezáltal a feszélyes csendbet megtörve.- Nekem a tél, mivel gyönyörű, kedves évszak. És persze a hó, a család, karácsony. Egy dolog jut eszembe a télről; szeretet.
-Nekem a tavasz.
-Miért? -kérdezte. Aranyosan oldalra billentette fejét, és kiváncsian nézett rám. Olyan volt mint egy tanulni vágyó ovódás.
-Azért, mert akkor nyílnak a virágok, csiripelnek a madarak. Éled a természet. Lényegében egy pihenőt kap a tél után, és a nyár előtt.
-És ősszel nem? -kérdezte kiváncsian.
-Én úgy gondolom akkor nem, ott csak fekészül a télre. Nem pihen a meleg nyár után, mivel fagy van, szél, esők... -elkezdtünk beszélgetni. Mikor elindultunk a lakásból, még feszült és ideges voltam, de ekkorra sikerült kisse megnyugodnom, és nem rettegtem attól, hogy mi történhet.

Mikor megérkeztünk, egy erdőben voltunk, egy hegy sarkán. Egy szikla állt ki a hegyből, azon pokrócok, és körbe fények, lámpások álltak. A nap éppen ment le, narancssárgás rózsaszínes színeben pompázott az ég, a hegyről gyönyörű kilátás nyílt egy tóra a völgyben. Madarak repkedtek az égen, tücskök ciripeltek, és nem messze a pokrócoktól egy táborbtűz égett, melyet fa tuskókon lehetett körbeülni. Ránéztem Diára. Szeme kiváncsiságtól, szerettől és hálatól csillogott.

-Na? Milyen? -kérdezte. Nem válaszoltam rá, nem is tudtam volna. Jól használom a szavakat, de erre a helyzetre nem találtam egyet sem. Megöleltem, mire ő meglepődött, és bele telt egy pár másodpercbe, mire reagált, és visszaölelt. Szeretteljes és őszinte volt ölelése.

-Erre szavak sincsenek! -fordultam vissza, miután kiváltam öleléséből, bár, nem akartam.- De egy dolgot nem értek.
-Mit? -nézett rám.
-Miért? Mit csináltam, amiért idehoztál?
-Mit nem?
-Megfenyegettelek egy késsel -mutattam rá a megismerkedésünkre.
-Ez tény, viszont, azóta itt vagy barátnak, megmentetted Szofot, takarítasz, segítesz, és,... és, csak, megszerettem volna háláni mindezt. -visszafordultam felé. Bizonytalanul nézett rám, szemei csillogtak, várta a válaszom.
-Ugyan, ez a legkevesebb azután, hogy befogadtatok.
-De ha tudná az igazságot, nem örülne így, nemde? -futtott át egy hang a fejemben, de inkább elkergettem a gondolatot. Most, csak erre a percre szerettem volna gondolni, arra, hogy csak mi vagyunk itt, senki más.

-Gyere, a legjobbat nem is láttad! -kiáltott fel, csuklómat megfogta és a tűzhöz futott. Letette kezéből a kis kosarat, és intett, hogy üljek le. Elkezdett kipakolni a kosárból pillecukrot, és egy termoszt- benne, forrócsokoládéval.
-Jujjj, forró csoki! -kiáltottam fel, ő pedig csak felkuncogott, mire elpirultam.