Lelkem nyara

Prológus

-Summer! Sietnél egy kicsit? Már rég úton kellene lennünk!-kiáltott fel anya a szokásos minden utazáshoz kapcsolódó idegességgel a hangjában.

Nos igen... A nyári szünet már kemény három napja elkezdődött, de már előtte pontosan tudtam, hogy az idei nyár más lesz mint az eddigi. Apunak szerencsére van egy jólmenő cége, amivel nekem semmi gondom sincs, sőt! Anyu is résztulajdonos, és a hosszan elnyúló üzleti megbeszélések, vacsorák és utazások hadát ha nem nézzük, akkor tényleg csak büszke lehetek a szüleimre, hogy önerőből ekkora birodalmat tudtak felépíteni, viszont fél éve ez a birodalom egy kis földrengésnek volt kitéve, a mi miatt össze is omlott. Ezt persze átvitt értelemben értem, ugyanis nem egy kis természeti közbeszólásról volt szó, sokkal inkább gazdasági. Majdnem csődbe ment a cég és a szüleim már nem tudták elcipelni tovább a hátukon egyedül ezért feltétlenül szükség volt egy résztulajdonosra, na meg persze a vele járó plusz anyagi forrásokra. Nem kellett sok idő és azonnal találtak is egy alkalmas érdeklődőt. Elvileg van egy saját vállalkozása is és már volt tapasztalata nagyobb cégeknél is, de most bele akar vágni a közepébe és az egyiknek résztulaja is akar lenni. Apa szerint ennek a férfinak még a bőre alatt is pénz lehet, hiszen ez a kis vállalkozás csak a felszín. Elvileg mesteri szinten zsonglőrködik a befektetésekkel és a részvényekkel. Apa szerint olyan mint egy kereső kutya, aki pillanatok alatt ki tudja szagolni a drogot, vagy a csempészárut. Nos ő nem illegális dolgokat tud azonnal megtalálni hanem nagyon jó üzleteket éppen ezért a családnak fellélegzés volt, hogy beszállt. Nem is volt nagy elvárásai, persze a cégből való megfelelő részesedéshez tartotta magát, de szinte itt meg is álltak a követelései. Mindössze emellé még annyit kért, hogy mint ahogy anyu, úgy ő is legyen ott a tárgyalásokon és megbeszéléseken.

Na igen, ez az a rész amit viszont rühellek. Eddig is rengeteg megbeszélésük volt, ami miatt volt hogy egy hétig alig láttam őket, hiszen korán bementek a céghez és későn is jöttek haza, viszont dél körül volt egy nagyjából két és fél órás szünetük, amivel csak egy a bökkenő: én olyankor még suliban voltam. Ez volt az utolsó évem a gimiből és mindenképp tovább szerettem volna tanulni, amihez megfelelő pontszámot kellett összeszednem, de ahhoz rengeteget kellett tanulnom, ami miatt szinte minden tantárgyból felvettem az emeltet, hogy biztosan bejussak, de visszagondolva megérte, ugyanis sikerült!

Bevallom, hogy ez a hajtás után jól esett volna egy kicsit pihenni és otthon lenni a szüleimmel, hiszen ezelőtt minden nyarat úgy terveztek, hogy legyen idejük rám is, de ez most nem így lesz, legalábbis nem az elején. Ez az új résztulaj mindenáron fejleszteni akarja a céget, amibe apuék is egyből belementek és kedvet kaptak az új ötletektől, viszont megfogalmazódott egy a céghez nem annyira szorosan álló is, miszerint a három tulajdonos na meg persze a családjuk többi tagja is ruccanjunk el közösen egy egy hónapos nyaralásra, hogy levezethessék az eddigi stresszt valamint ha eszükbe jutna még valami akkor egyből meg is tudják beszélni. Én nem is értem... Úgy akarják kipihenni a munka általi fáradtságot, hogy ugyanúgy dolgoznak tovább, csak a tengerparton...

Elvileg jön Mr. Miller családja is. A menyasszonya és a fia is, aki elvileg idősebb nálam, de hallottam valami olyasmit is anyuéktól, hogy ő igazából a nő előző házasságából született. Mr. Millerrel még soha sem találkoztam, nem úgy mint az elődjével, nem úgy mint James bácsival... Imádtam azt a férfit! Nekem olyan volt ő mint egy második apuka. Igaz, hogy a céget apu alapította, de James bácsi volt a legjobb barátja ezért néhány hónap múlva meg is állapodnak, hogy beszáll ő is az üzletbe. Mindenki szerette őt! Maga volt a boldogság, a kedvesség és a vidámság megtestesítője, éppen ezért talán a mai napig senki sem tudta teljesen feldolgozni a halálát. Bizony... James bácsi már két éve meghalt és magával vitt mindenki szívéből egy kis darabot. Az pedig, hogy nem is az ő hibája volt... Én úgy tudom, hogy este az egyik megbeszélés után hazafelé tartott, hogy végre a családjával legyen, amikor egy kanyargós résznél 130-al belécsapódott egy autó. Elvileg részeg volt, aki vezette, viszont az ütközésbe mind a ketten azonnal belehaltak.

-Jövök már!-kiáltottam ki a szobámból, majd megfogtam a két nagy bőröndömet és magam után húzva elindultam ki. Apu már szinte mindent bepakolt mérnöki pontossággal, mintha csak Tetris-t játszana éppen ezért nagyon boldog volt, amikor meglátott engem a plusz két bőrönddel.

-Minek neked ennyi ruha?-kérdezte miközben a fejét vakargatva próbált rájönni hová is tudná bezsúfolni ezt a két kicsinek nem nevezhető bőröndöt.

-Egy teljes egész hónapra megyünk... Nem szerettem volna semmit sem itthon hagyni...-mondtam magától értetődően. Félreértés ne essék, mint minden lány én is szeretek öltözködni, de azért nem az a fajta vagyok aki átesik a ló túloldalára. Ezekre a holmikra tényleg szükségem lehet.

-Hiszen ilyenkor olyan kicsi ruhákat hord a fiatalság, akkor mégis, hogy lett ebből két bőrönd?-zsörtölődött apa, miközben próbálta az elsőt betuszkolni, miközben próbáltam halkan elfolytani magamba a kikívánkozó nevetést.

-Istenem Mason... Hagyd már ezt a szegény lányt! Annyi ruhát hozzon amennyit csak akar, téged azzal nem bánt...-kelt védelmembe anya, miközben átkarolt.

-Ártani nem árt, de ezzel meg kell ossza a hátsó ülést.-mondta, majd rámutatott arra az egy bőröndömre ami még mindig a kocsi mellett volt.

-Hát és aztán! Annyi baja legyen...-mondta anya mosolyogva, majd miután berakták a túlsó ülés elé azt a szegény bőröndöt mi is beszálltunk, majd neki is vágtunk a több mint 2 órás útnak.