Hαȥυɠʂáɠσƙ (ρóƙ)ԋáʅóʝáႦαɳ //MARVEL

💧5.🌳

Ajánlott zene: You're On Your Own, Kid by Taylor Swift. Sok szerencsét nem sírni ezen a részen sem <33

Warnings: Angst, bántalmazás (verbális és fizikális), fulladás, szuicid gondolatok, obszcén szavak.

Word count: 1036

Also pls ne kövezzetek meg, amiért half angolul beszélek, ez már egy krónikus betegség atp.

Na, de a rész;

Alice "szemszöge":

Elvitték. Elrabolták és örök sebeket hagytak rajta, lelkileg és testileg egyaránt. Vajon lesz-e kiút ebből a pokolból? Alice kis fejében egyetlen dolog motoszkált, ami után magához tért; meg kell szöknie. Nem maradhat így, nem veszthet, nem így, nem most. Azt hitte, a költözés jobb körülményeket fog neki teremteni.

Ahogy érezte, hogy megállnak, tettette, hogy még nincs eszméleténél, hogy nehogy megint elkábítsák. Bevitték egy üvegketrecbe, és csak odadobták, mint egy krumpliszsákot. Amint elmentek az elrablói, elkezdett halkan sírni.

Úgy érezte, teljesen egyedül van. Hiányzott neki Peter. Hiányoztak neki a szülei. Hiányzott az otthona, a játszótér, az anyukája almás pitéje, a társasjáték estek és a közös főzések.

Több mindent csináltak vele, mint felfogott és amit meg tudott számolni.

Egy augusztusi napon ismét elvitték valahova. Egy félhomályos szobába, ahol minden olyan hideg volt, olyan... visszataszító. Megfogták a nyakánál fogva, és egy víztartályhoz vezették.

Lenézett a tartály aljára, ami mintha végtelen mély lenne. Félve pillantott fel a fogvatartóira, és azok abban a pillanatban, kihasználva a kislány tehetetlenségét, lenyomták a víz alá a fejét a nyakánál fogva.

A kislány hirtelen sikítani sem tudott, egy hang sem jött ki a torkán, csak azt kívánta, legyen már vége, érezze, hogy elveszti az eszméletét, sötétüljön el minden, találkozzon a szüleivel ismét, de... Nem ez történt. A gonosz arcú ember kihúzta a fejét a vízből, és ráüvöltött:

- Te semmirekellő, gyengeelméjű lány! Mutasd, mit tudsz, és akkor életben hagyunk! - Alice nem válaszolt, csak hevesen kapkodta a levegőt és próbált nem mutatni semmiféle érzelmet. - Nem hallod?! Hát nem akarsz élni?!- Alice ismét csak csendben próbált uralkodni a légzésén és a mimikáján. Nem válaszolt, mert az igazat megvallva, inkább hagyta volna, hogy a sötétség elnyelje, minthogy itt szenvedjen még isten tudja, meddig.

A férfi ezt úgy ítélte meg, hogy a kislány valami elviselhetetlen szörnyű dolgot művelt, és ismét lenyomta a víz alá, most sokkal tovább.

Bár számított rá, Alice így is megijedt, ahogy a jéghideg víz ismét megnyílik, majd ismét összecsap felette. Ösztönösen vett egy levegőt, de a várt hatás elmaradt. Ahelyett, hogy kiprüszkölte volna a vizet és kalimpált volna, hogy engedjék fel levegőért, lent vett egy mély levegőt, mire kikerekedett a szeme. Tudott víz alatt lélegezni! Hirtelen észbekapott, és úgy csinált, mint aki nem kap levegőt és mindjárt megfullad. Nem sok dolgot tudott, de abban biztos volt, hogy ezek az emberek nem akarnak neki semmi jót, és ha felfedezik a képességeit, az csak rosszat jelent.

A férfi idegesen sóhajtott egyet, és erőteljesen meghúzta Alice haját, ezzel felhúzva a kislányt. Alice fellélegzett, ezt megúszta. Amíg...

- A lány hazudik! - Hallatszódott a falakból, mire a kislány összerándult. Körbenézett, és meglátott egy hatalmas üveget a falban, ami eddig elkerülte a figyelmét. Tudja, mi volt az, sok detektíves filmben látott már ilyet. Az üveg másik oldalán három ugyanolyan kegyetlen arcú férfi állt, mint ami épp a haját markolta teljes erővel. A középső férfi beszélt, aki kopasz, öreg és csúnya volt. - Hazudik! Tud víz alatt lélegezni! - Köpte ki a szavakat, mire Alicenek elkerekedett a szeme ismét és hevesen rázta a fejét.

A férfi, aki a haját markolta ránézett és sóhajtott egyet. De a sóhajban nem volt sem szomorúság, sem bűntudat, sem semmi más érzelem, csak düh. Erős, határozott, összetéveszthetetlen düh.

- Ez igaz?! - Üvöltött rá a férfi. - Hazudsz?! Szerinted mi ezt érdemeljük?! Mi mindent megteszünk érted, enni adunk, ágyat, amiben aludhatsz, fedőt a fejed felé, és ezt kapjuk?! Hogy hazudsz?! Te semmirekellő, hálátlan lány! Nem, nem is lány vagy, te egy dög vagy! Miért hazudsz?! Ennyire lenézed a családod?! Most már mi vagyunk a családod, nem azok a gyenge, idióta civilek! - A kislány érezte, ahogy az agyát elöntötte a düh.

Ahogy a férfi kiabált, annyira elveszett benne, hogy nem látta a gyökereket, amik áttörik a betont és vészesen felé közeledik. Alice-t nem érdekelte, mit mondanak rá ezek az érzéketlen barmok, de a szülei nevét nehogy a szájára vegye ez a férfi.

Érezte, hogy a szeme veszélyesen világít, ahogy készen áll arra, hogy a férfit épp ott és akkor megfojtsa. Vagy eltörje lassan a csontjait. Vagy mindkettő.

Ekkor felfegyverkezett férfiak törtek be a szobába, és megint beleszúrtak valamit, mire Alice érezte, hogy lassan elveszti az eszméletét.

~~^%^*+~~

Alice órákkal később tért magához, és egy másodpercre azt hitte -mint minden reggel-, hogy ez csak egy álom volt, és igazából otthon van a szüleivel és Peter-el.

Aztán hirtelen megütötte az igazság. Vagyis inkább a felfegyverkezett férfi, aki észre vette, hogy Alice ébren van. A kislány felszisszent egy pillanatra, de még mindig nem mondott semmit. Azóta nem mondott semmit, amióta itt van, ami már van egy hónap.

- Te hálátlan dög! - Üvöltötte a férfi, majd ráköpött egyet, mire a kislánynak eltorzult az arca és letörölte a nyálcseppeket az arcáról. - Hogy voltál képes megtámadni a partneremet?! Neked teljesen elmentek otthonról?! Milyen mérhetetlenül gyengeelméjű vagy, te szégyent hozol ránk! - Pofozta fel a védtelen kislányt.

Csak most, ezekkel a durva szavakkal esett le Alice-nek, hogy éppen mit is csinált. Megtámadt egy embert. Egy szörnyű, kegyetlen embert, de akkor is egy embert! Hirtelen érezte, hogy a bűntudat átjárja a testét, megbénítva a testrészeit. Mit tettek vele? A régi Alice sohasem bántott volna senkit. Mit csinál ez a hely vele? Tönkreteszi. Bekapja ártatlanul, megemészti, majd kiköpi egy... egy szörnyetegként. Alice tényleg így érezte magát; egy szörnyetegként. És bár mélyen tudta, hogy az a kegyetlen ember megérdemelte volna a halált, a gondolat, hogy készen volt kioltani egy életet elbátortalanította és elszomorította, érezte, hogy összeesik.

Mit gondolnának róla a szülei? A lányukból egy gyilkoló gép lett. Hirtelen egy kis hálaszikrát érzett az emberek iránt, akik megállították, mielőtt olyat tett volna, amit megbán később, bár annyira nem volt naiv, hogy egy másodpercig is azt higgye, miatta tették.

Érezte, hogy a férfi ismét felpofozza, és mondott valamit, mielőtt elment, de a torkában dobogó szívverése miatt nem hallott semmit.

Visszakuporodott a kis sarokba, ahol egy koszos matrac volt az "ágya", és ismét, mint előtte sok-sok éjjelen át, álomba sírta magát, egy dologra tudott csak gondolni; ki kell jutnia innen. Minél hamarabb.