Elvarratlan szálak

Tizenkilencedik rész.

-Mi van veled, ember?-nézett rám Soap. 

A szobában sötét uralkodott, a fal felé fordulva feküdtem. 

-Semmi. Fáradt vagyok. 

-Nem hiszem el, de így sem fogod elmondani szóval rád hagyom.

-Konkrétan elutasított.

-Mit csináltál?-érdeklődött. 

-Semmit..Visszajöttünk, a doki elintézte, hogy a lövedéket kiszedjék az oldalából, ellássák meg minden. Ordítani tudott volna, kijelentette hogy így is el fog menni. A doki szokásához híven előkészített már egy adag morfiumot, megkapta. Ezután meg..Azt mondta, hogy így sem fogom rávenni hogy maradjon. 

-Miért akar elmenni? 

-Mert mesterlövésznek jelentkezett, nem titkárnak. Igaza is van! Utána pedig..

-Jó, oké. Értelek. Szóval elutasított, ezzel az indokkal? Nem hiszem, hogy ez észszerű lenne. Ha a távolság lenne a baj, akkor maradhatna és együtt lehetnétek. 

-Csak ő nem akar kapcsolatot, érted? Épp gyászol, most pedig megemésztette magát legalább kétszer. Örült annak, hogy elvittük végre, de ez volt a félelmen. 

-Figyelj. Adj neki időt, ha ennyire nehéz dió akkor nincs mese, haladnod kell mert Laswell nem tud annyit totojázni. 

-Tudom Soap, tudom! Ettől féltem, hogy újra eltűnik az életemből..Érted? Tizenöt év telt el, és újra itt lenne az alkalom, de neem, az élet bemutat és azt mondja, hogy rábasztál!

-Nyugi..Nyugi. Nem lesz gond, ne aggódj. Ha gondolod, akkor még segíthetünk is. 

-Nem kell helyettem cselekedni, majd megoldom valahogy. 

-Jó, ahogy gondolod. Ha esetleg kell valami akkor majd szólsz.-hagyott magamra a sötét szobában. 

Nem tudtam, hogy mi lenne a megoldás erre a helyzetre. 

Viszolygok a tudattól, hogy el fog menni...De szerintem ezt tudja is. Nem akarok még egy karácsonyt úgy eltölteni, hogy egyedül vagyok és mindenki a családjával van, vagy esetleg haza megy a szüleihez. Úgy döntöttem, hogy lemegyek a konyhába meginni egy kávét, majd elszívni egy szál cigit. 

-Hát te?-néztem Maslowskyra.-Miért nem alszol? 

-Csak nem tudok aludni.-felelte, de rám se nézett. 

-Miért? Rosszat álmodtál? 

Bólintott.

-Értelek..

-Gondolom.-fújta ki a cigaretta füstjét.-Gyújtó kell? 

-Ja, szerintem elhagytam a sajátom..-kutattam zsebeimben. 

-Valahogy gondoltam.- nyújtotta át sajátját. 

-Kösz.-hajoltam felé.-Jobban vagy már? 

-Igen.-felelt szárazan.

-Mi van veled? Nem szoktál ilyen szűkszavú lenni. 

-Csak nincs jó kedvem. 

Nem tudtam erre mit felelni. Tétlennek éreztem magamat, bizonytalannak. 

-Fáradt vagyok, szóval megyek vissza aludni. 

-Úgy, hogy most ittál meg egy adag kávét? 

-Igen. A koffein már nem hat rám, csak az íze miatt fogyasztom.-kaptam a kimért választ. 

Nem tetszik ez nekem. Egy szál pólóban állt előttem, fehér bőre majdhogy világított a félhomályban. 

-Mit nézel rajtam ennyire? 

Megráztam a fejem. 

-Menjél aludni. Reggel majd így is kelt a doki, hogy cserélje a kötést.

Hátat fordított nekem, majd a folyosó végén eltűnt a sötétben. Rettentő vékony. Régebben sem volt másképp, de ez most felkeltette a figyelmem. Amikor a doki kötözte a sebet a bordái kilátszottak, kezén pedig látszódtak az önkárosítás nyomai. 

Emlékszem arra, amikor a női mosdó padlóján találta meg az egyik lány eszméletlen. Kimerítő volt akkor az iskola, főleg, a fizikai erőnlét miatt. Nem sokkal azután ment el..A fene se tudja hova, mert a papírjaiban minden ki van feketítve. Egyedül Price tudja, hogy hol végezte el az iskoláit, milyen papírjai vannak. Elnyomtam a cigaretta maradékát, majd az irodába mentem. Kutatni kezdtem a papírok között. 

-Te meg mit csinálsz?-kérdezte König, félálomban. 

-Csak kíváncsi vagyok. 

-Mégis mire? Hajnal van lassan..És holnap folytatni kell..-ásított.

-Nyugi van, nemsokára megvagyok.-vettem kezembe Maslowsky egészségügyis papírjait. 

-Mutasd már, mit találtál?-állt mellém. 

-Születési idő..Megvan!

Sikeresnek éreztem, hogy találtam valamit. Amikor hozzánk került akkor volt hatvanöt kiló és százhetven magas..

-Szerinted most hány kiló?-néztem Königre, aki nem értette a dolgokat. 

-Szerintem alig ötven..Szerintem. 

-Akkor jó volt a tippem. A papírok szerint..Van egy gyereke?