Egy csontváz gyalogútja

1. rész

Szokatlan látvány tűnt fel az Új Mexikó-beli Jornada del Muerto sivatagban: ott sétált egy csontváz, öltönyben.

Távoli megfigyelő délibábnak hitte volna. Ámde ennél sokkalta komolyabb érzékcsalódásról volt szó. Mivelhogy a sétáló is önjáró csonthalomnak látta magát.

Pszichózis? Talán.

Az ő fejében is megfordult, hogy elveszthette az eszét. Részben ezen lehetőség kivizsgáltatásának szándékával sietett, oly elszánt léptekkel, egyre távolabb eredete helyszínétől, és egyre közelebb a potenciális segítséghez. Legfőként mégis inkább azért, hogy megtudja, miként halt meg.

Nem emlékezett. Sem halálára, sem identitására. Viszont egyfajta isteni sugallat által megihletve tudta, hogy ki az az egyetlen személy, ki kiderítheti, hogy ki volt ő egykor, s mi vég érte.

A saját mivoltát illető tudásszomj megállíthatatlanná tette. Hiába égette oly sok közvetlen napfény azt, ami neki csupasz koponyának tűnt; hiába perzselte oly forró homok azokat, amik számára takaratlan lábfej csontoknak látszottak... Ő csak ment és ment tovább, minden mérfölddel egyre erősebben érezve célszemélye auráját.

Semelyik ponton nem demotiválta az előtte álló út hossza. Pedig még mindig hónapok lehettek hátra. A célra koncentrált, mit sem törődve a ténnyel, hogy már évek óta küszködött feléje, mindvégig egyedül.

A nekivágás előtt is jól tudta, hogy a bujkálás szüksége több éves odüsszeiává fogja tenni utazását. Nem mintha anélkül hamar menne egy gyalogút El Salvadortól New York City-ig.