Egy csontváz gyalogútja

8. rész

Csillagok alatt ébredt. A tábortűzön kívül, csak holdfény világította be az ősrégi sírkertet.

Több évszázados múltja volt e temetkezési helynek. A megalapítása óta annyi sírt gyűjtött, hogy mára nagyobb volt a területe, mint a fél mérfölddel arrébb kezdődő falucskáé. Lakossága is. Egyik-másik sír 1500-as években élt spanyol kolonisták maradványait tartalmazta. Némelyikben maya őslakosok leszármazottjai pihentek.

Most, hogy az est ismét óvó sötétségbe takarta őket, belekezdhettek abba, amiért jöttek. Miután az öltönyös újra beavatta mindenről, az egykori nyomozó muszáj volt szóvá tegye értetlenségét:

- De mégis miért pont én? Azt hinné az ember, hogy egy amnéziás a lehető legrosszabb jelölt egy magánnyomozói megbízatásra.

- Mondtam már, nem racionalitás vezényelt, hanem annál valami jóval magasabb rendű, egy jóval megbízhatóbb pszichés iránytű... A leginkább jelentésteljes megérzés, amit érezni lehet.

Ezen eltűnődve, Armando észrevett valamit, amire ezidáig nem terjedt ki a figyelme.

- Mi az a repedés a homlokodon? Úgy látom, végigfut a fejed tetején, egészen a tarkódig.

- Annó kettéhasadt, bekötözött fejjel fúrtam ki magam a földből. Az elején azt feltételeztem, hogy akik eltemettek, azt hitték, belehaltam a fejsérülésembe. Azt gyanítottam, csak véletlenül ástak el élve, nem tudva, hogy csak kómában voltam. Idővel persze rájöttem, hogy nem kóma volt és nem is éltem. Pszichózisra is gondoltam, de aztán meggyőztek helyzetem szörnyű valóságáról.

- Érdekes... Ez is lehetne jó kiinduló pont a halálod okának kiderítésében. De mégjobb lenne tudni először az identitásod. A neved lenne a legjobb első nyom, ami elvezetne minden egyébhez. Azt mondtad, elfelejtetted és sosem tudtad meg, mert sosem jöttél vissza megnézni, hátha van sírkő felirat.

- Így igaz. Feltámadásom éjszakáján, az őrületes borzalmam kiűzött a temetőből, egyenesen a szomszéd faluig. Egyszerűen képtelen voltam visszatérni, máig.

- Meg kell néznünk, van-e ott még sírkő, ahonnan kiástad magad, évekkel ezelőtt. Arról lehet, leolvashatjuk a neved. Aztán név alapján utánajárhatunk, vannak-e utalások rád a megyei vagy országos nyilvántartásokban. Hátha feljegyezték halálod incidensét.

- Éppen ezért hoztam magát ide először. Mehetünk is megnézni, aztán le is lépünk erről az istenverte helyről. Ma éjszaka beosonunk a faluba, keresünk egy ideiglenes főhadiszállást. A nevem ismeretében, már holnap elkezdhet beleszimatolni a Salvadori bürokráciába!

Feltápászkodtak a tábortűztől, majd eloltották azt. Az elátkozott élőhalott elvezette az amnéziás FBI-ost a sírjához.

A trópusi klíma estére is meleg levegőt hagyott. Száz féle egzotikus rovar ciripelésétől zengett a környék. Lassan haladtak a különféle sírok labirintusában. Némelyik egyszerű földhalom volt, korhadt fa kereszttel. Mások ágy nagyságú kőépítmények voltak. Akadt egy-egy kisebb mauzóleum kripta is.

Köztük menetelve a csontváz bajtársával, Armando egyszer csak furcsa változást tapasztalt odabent.

Bár csupán holdfénnyel navigálhattak eme árny-dús sírkertben, az a kevés félhomályú látvány is elég volt, hogy beindítson valamit mélyen Armando pszichéjében. Amnéziája hirtelen visszafordulni látszott, és semmiből jött megvilágosodása támadt:

"Én már jártam itt" – gondolta, amint elkezdett ismerőssé válni minden.

És a legkevésbé sem "rég nem látott barátként" fogadta a felidéző képességét. Csak most tanulta meg értékelni az édes tudatlanságot, a gondtalan vakságot. Most fogta fel, hogy a múlt elérhetetlensége sokkal inkább áldás volt, mintsem átok.

Eszébe sem jutott, hogy szóvá tegye a belső változást. Kezdett tartani az előtte sétáló kalapos, bőrkesztyűs anomáliától. Mégis követte tovább, szótlanul, magatehetetlenül és egyre feszültebben.

A csontváz sírjához vezető séta minden lépésével egyre tisztábban látta maga előtt az utóbbi alkalmat, amikor végigment ugyanezen az útvonalon.

Az egyre szaporábban bevillanó felidézések egyre elviselhetetlenebb érzelmi töltettel sújtottak le lelkére. Testében és elméjében minden a széthullás küszöbéig felpörgött. Szívének fájdalmasan intenzív lüktetése olyan volt, akár a törzsi dobszó egy szellemidézési szertartáson. Az automatikusan és fékezhetetlenül előjövő emlékek őrülten szaladgáltak benne, versenyezve, hogy melyikük tud több kínt okozni.

Mégsem tudott megállni. Itt már nem lehetett visszafordulni, menekülni az igazság elől. Saját szemeivel kellett látnia azt, amire ekkorra már tökéletes élénkséggel emlékezett.

Látni akarta, és mégis, mire odaértek, nem tudta kezelni:

- Ó, ne... Óóó, ne! Könyörgöm, ne! – a sír láttán sírva fakadt.

Eljutottak a gondozatlan kis nyughely elé, ahol Armando szülei voltak eltemetve.

- Nem lehet így... Ne így legyeeen!

Az édesanyja, édesapja régebbi sírkeresztjei mellett állt egy újabb, de úgyszintén időette síremlék. Egy később odatett, gazokkal benőtt sírkő.

- Hadd csak, majd én... – mondta a csontváz, immár a rekedtségből kigyógyult hangon, és az elmúlt nyolc év során felvett hispán akcentus nélkül.

Elhajtotta az útból a bokor lombjait, láthatóvá téve a sírkőbe vésett betűsort. Azt olvasva, a nyomozó arckifejezése instant átment ezer-yardos tekintetbe:

ARMANDO HUESO

- Nahát, ez... – talán elsápadt volna, ha nem szellem lett volna.

A név alatt állt az elhalálozási év:

murió en 1981

Descanse en paz!

- Haza tértünk – mondta saját csontváza, ezzel a hátára helyezve kezét, mint baráti jele az együttérzésnek.

A Halál egy közeli, kiszáradt fa mellől szemlélte az eseményt, elégedetten. Alaposan megfent kaszája holdfényben ragyogott. Erősödő szél lobogtatta fekete csuklyáját. Immár újra szabadon, érezte magában fellángolni a vágyat, hogy ismét nekiálljon űzni ősi foglalkozását.

Látványa fokozatosan halványult. Spiritusza kiterjedt a sötét kozmoszba. Úgy tűnt el, mintha igazából sosem lett volna jelen.

Armando és csontváza kisóhajtották magukat, majd újraegyesültek egymással... Aztán pedig a többi eltávozottal, odaát, végre.