20:58 van. Önfeledten táncolok a zene ritmusára. Régen volt már. Régen volt, hogy boldog voltam. Ennek az évnek jobbnak kell lennie, annak is ígérkezik. Kifulladtam.Két hónap után újra lábra állni és táncolni megerőltető, de felszabadít. Eltereli a gondolataimat. Minden nap. Minden nap egy mókuskerék, egy játszma, melyben mi vagyunk a bábuk. Mihelyts abba hagytam a táncot visszatértek a kavargó gondolatok. Vajon hogyan verhetném ki a fejemből? Már nem az érdekel, hogy mi az élet értelme. Az sem, hogy pazarlom az időt azzal, hogy folyton ő jár a fejemben körbe-körbe. Az érdekel, hogy vajon mit csinál? És miért pont ő? Nemis tudom irányítani. Kedves hozzám, de kedvessége játékos és egyszerűen bele kell szeretned. Nem a külseje. Ő pont az az ember, akibe nem a külseje miatt szeretünk bele. Én sem azért szeretem. Eddig nem is gondoltam volna. Az agyam hirtelen döntött úgy, hogy nem akarja elfelejteni egy percre sem. Hihetetlen, mikor szól, mintha csak a könyvek szavai kelnének életre. Lehet, hogy az élet nemis egy társasjáték, hanem egy könyv, egy story. Azok álltalában happy end-el végződnek nem? Nem mind. De milyen ironikus. A könyv szereplői is könyveket olvasnak. Mert aki olvas az nem csak a saját életét éli meg. Megéli az összes szereplőt. Minden könyv egy újabb történet és az a karakter lehet, aki szeretne lenni. Azzá válhat akivé csak szeretne. Még akkor is, ha nem happy end-el zárul. Az érdekel, hogy hogy van, kivel és mikor. Ha hozzám ér a testem egy életre megjegyzi. Ha megbök, meghúzza a hajam. A hangja, az a melódia, ami a füledben cseng még akkor is ha más lányokon van a szvettere. Ez jelentéktelen. Inkáb ő érintsen meg, mint a ruhája. Ezerszer többet és ő, mint a pulcsija. Az illata, a szeme. Az a kék szem. Sosem tetszettek a szőke fiúk. Ráadásul kék szemmel. De ő más. A hangjába szerettem bele. Majd az érintésbe aztán a szemébe. A nézés, ahogyan rám néz. Ártatlan, de mégis látom benne szikrákat. A nézése alatt, pedig ott a lelke, ami ég, lángol. Jó értelemben. Hiszen bármit szól, az nem bánt. Sőt a szívem mélyére nyúl és ott is marad.Sosem szeretném elfelejteni, ahogy rám néz. Fél évem van. Fél év után már csak ugyanabban a faluban fogunk lakni, de ha nem lépek nem leyzünk egymás senkije. Két ismeretlen, akik valaha egy suliba jártak és sokat mondó pillantásokat vetettek egymásra. Hiányzik. Már most, pedig csak hét vége van. Hiányzik a mosolya. Ahogyan elhúzza a száját, majd a szemembe néz és elneveti magát. Vagy ahogyan azt kérdezi, miujság. Minden nap, minden percében hallani akarom. Látni, érezni. Nem szexuálisan. Fogadni tudnék, hogy mindenki így értette. Elcseszett világ, és bevallom én is az vagyok. De, ha csak a hajamat is, akárcsak egyetlen ujjával megcsavarja. Elönt a boldogság. Kell nekem. Ez a fiú kell nekem.
