Hit kérdése

⛥3⛥

Elizabeth térdét magához húzva ült a gyéren megvilágított szobában. Még mindig nem mozdult. Csak a tekintetét kapkodta ide-oda. Sokszor nézett a kamerák felé. Ilyenkor pedig elfogta a szégyenérzet, mert mindig belegondolt, hogy ha majd visszanézik a felvételeket, akkor azt fogják látni, ő végig nem is csinált semmit, csak az ágyon ült és remegett, mint a nyárfalevél. De hiszen annyira félt. Nagyon. Sosem érzett még ehhez hasonló félelmet.

A halál szélén viszont már nem fog kellenem félni.

Folyton a zárt fürdőszoba ajtó felé pillantott, mintha azt várná, mikor repül rajta keresztül egy szellem, hogy aztán megszállja, elátkozza vagy a levegőbe repítse.

Elizabeth soha semmitől sem félt. Mindig két lábbal állt a földön. De a megmagyarázhatatlan... Az egy teljesen más dolog, és a sok szenvedés mellett a valóvilágban, azt már nem tudta volna elviselni, ha egy másik is létezik.

A karórájára pillantott. Furcsa, ilyenkor már nagyban a lóbőrt szokta húzni, de most még fáradt sem volt. Szeme megállíthatatlanul kutatott, minden neszre odakapta a fejét.

A kameráról az adóvevőre csúszott a tekintete. Sokkal nyugodtabb lenne, ha most beszélgethetne az egyik barátjával vagy igazából bárkivel. De nem akart az első lenni, aki megtöri a csendet, ráadásul egy olyan indokkal, hogy fél. Így csak szuggerálta a tárgyat, hátha megszólal.

Barátok – visszhangzott a fejében. – A kis barátaim, akik azt se tudják, hogy anyám öngyilkos akart lenni. Többször is. És én mit tudok ő róluk? Ugyanazt, amit mindenki más?

Beletúrt a hajába.

Fejét a falnak döntötte és hallgatta Jeff gitározását. Belegondolt, milyen kevés dolgot is tud a barátairól. Három éve egy csapatban versenyeztek egy diákvetélkedőn. Amint megkezdték a gimit, egy légtérbe kerültek. Rengeteg időt töltöttek együtt. Morgue tanár úr volt az, aki indította őket. Ő pedig szerette összekovácsolni az embereket, ezért rengeteg csapatépítő játékot tervezett nekik. A szép helyezés pedig csak növelte a köztük lévő szimpátiát. A verseny lecsengése után pedig mindenkinek egyszerűbb volt a másikkal lógni, mint egyedül.

Elizabeth megvakarta a fülét, de továbbra is ugyanolyan testhelyzetben maradt.

Ám amikor fújást érzett ugyanannál a fülénél, hirtelen térdre ugrott, és a mögötte lévő csupasz falat kezdte bámulni.

– Va-valami... elsüvített a fülem mellett – mondta ki hangosan, mintha a kamerák válójában emberek lennének, és ő nem is egyedül lenne. Körbenézett a szobában. – Kicsit mintha hidegebb is lenne – dörzsölte meg libabőrös karját, majd helyet változtatva leült az ágy egy másik pontjára. A többiekkel ellentétben ő sokkal melegebbre számított, és rövidujjúban jött. Már most belátta, mennyire hülyeség volt. – Most már még jobban félek – jelentette ki, majd arra nézett, ahol a szellő megcsiklandozta a fülét. Tekintetét el sem vette onnan.

Remegni kezdett, szeme könnyezett, de nem sírt.

– Jó, ez egész hatásos volt – motyogta Jeffrey, majd a sötétben az éjjeli lámpához nyúlt, hogy felkapcsolja.

Tekintete a kamerákra vándorolt. Veronica biztosan örülni fog, ez elég... Hihető volt.

Jeffrey mintha nem is lenne tudatában annak, hogy mit csinál, felemelte a kezét, és idegesen rágni kezdte a körmét. Amint észrevette, kezét elkapta szájától, és elhűlve bámult maga elé. Gyerekkora óta nem rágta a körmét.

Zsebéből elővett egy öngyújtót, majd kikászálódott az ágyból, hogy újra meggyújtsa a gyertyákat. Az éjjeli szekrényen lévőkkel kezdte. Eszébe jutott, amit Veronica mondott: köszönjék meg a szellemeknek, ha bárhogyan kinyilvánítják jelenlétüket.