Hit kérdése

⛥1⛥

A fekete pólót és az ugyanilyen színű szűk nadrágot viselő Cole egy szökőkút mellett ülve hallgatta a víz csobogását. A szökőkút egy város terének közepét díszítette, mely a hajléktalanok kavalkádjának fő célpontja volt. Kik néha utcazenészesdit játszottak, néha kutyát hoztak magukkal, és könyörgő tekintettel pislogtak mindenkire, aki csak elhaladt mellettük.

Cole a kezében egy bőrkötéses füzetet tartott, miközben minden egyes gondolatát lejegyezte kulcsszavak segítségével. Olykor még rajzolt is. Leginkább útvonalakat, egyik helyről a másikra. Otthonában fenntartott egy komódot, melyben még száz ehhez hasonló teleírt füzetet halmozott fel az évek során.

Sötét haját összeborzolta a nyár szele. A fülledt és borús levegő ellenére sokan rövidujjúban szaladgáltak, de Cole jobban érezte magát hosszúba öltözve.

Mintha megérezte volna, felpillantott, és meglátta a távolban sétáló gitárt tartó osztálytársát, egyben barátját, Jeffrey-t. A fiú mellett egy ködös alak jelent meg, de mire Cole ráfókuszált volna, már el is tűnt. Írt valamit a füzetébe.

Figyelte, ahogy Jeffrey lekapja kalapját, majd leteszi a földre egy vizes flakont helyezve bele. A legnépesebb pizzázó előtt ütött tábort, annak az utcának a sarkán, amelyen a legtöbb ember haladt át. A pizzázótól éppen akkora távolságban volt, hogy ne legyen zavaró az emberek számára, de tökéletes helyen ült ahhoz, hogy gitárjának hangja végigjárja a tér minden pontját anélkül, hogy túl nagy figyelemre pályázott volna. Cole tanácsolta neki, hogy ott üljön.

Vállig érő hajába azonnal belekapott a szél, amint levette fekete fejfedőjét. A sarkon leült kalapja mögé. Pengetni kezdett, aztán váratlanul abba is hagyta, és előrenyújtotta kezét, mintha csak kényelmesebben próbált volna elhelyezkedni világos farmerdzsekijében. Végül felvette eredeti testhelyzetét, szemügyre vette az előtte lévő pizzázó embereit, és játszani kezdett. Cole egy kis gondolkodás után papírra vetett valamit.

A lassú dallam a széllel együtt szállt útnak. Cole és Jeffrey ugyanannyi élvezettel merültek el a hangokban. Jeffrey imádott zenélni, Cole pedig már kiskora óta imádott klasszikus zenét hallgatni.

Cole azonnal tudta, hogy Jeffrey most egy új, saját dalt gitározott. Az utóbbi időben nem kerülte el a figyelmét Jeffrey folytonos arckifejezése, melyet csak akkor vág, ha éppen dallamokat játszik gondolatban. Ennek a dalnak pedig pontosan olyan ritmusa volt, mint ahogy a fejét rázta közben.

Cole a szökőkút mellett ülve a körülötte sétáló embereket figyelte. Legújabb szórakozásaként azt számolta, hány ember néz a szemébe. A szám meglehetősen kevés volt, ami őt egyáltalán nem zavarta, tekintve, hogy az emberek a mellettük elhaladók szemébe is ugyancsak ritkán pillantanak. Egyébként is, ha az emberek nem figyelnek rá, ő teljes nyugalomban szemügyre veheti őket. Napokig képes lett volna nézelődni.

Néha feljegyezte magának, hogy az előtte elhaladókat szerinte hogyan hívják, hány évesek, milyen a kapcsolati státuszuk és mivel foglalkozhatnak. Sosem tudta leellenőrizni, jók-e az adatok, de a pillanat hevében lefoglalta őt. Nem is beszélve arról, milyen jó megfigyelővé vált az ilyen szórakozások által.

A templom irányába pillantott. Fél ötöt mutatott az óra. Elizabeth lassan befejezi a műszakját, és ő is idejön. Mostanában folyamatosan itt szoktak találkozni. Cole gyanította, péntek révén Veronica is befejezi a rengeteg tennivalóját, és végre kimozdul.

Cole gyakran merengett el azon, hogyan is lettek ők négyen barátok. Jeffrey, a vidám zenész. Veronica, a polgármester szorgos lánya. Elizabeth, aki mindig indulatos a betegeskedő anyukája miatt. Cole, a mindent látó, csendes naplóíró.